Tagadás – Denial

Soha nem gondoltam, hogy ide jutunk. Nem akarok róla tudni. Korábban éppen az töltött el örömmel, hogy mindent tudtam róla. Annyira világosan előttem van a nem. A nagy NEM. Ez nem történhet meg. Mással lehet, de velem nem. Miért pont velem esik meg? Mondd, Istenem! Hát csak itt sírok, nem látod? Miért velem? Miért vele? Miért pont ő? Hiszen látod, hogy csak kérdéseim vannak. Nem tudok egy értelmes mondatot kinyögni. De azt ki tudom mondani, hogy nem. NEM! Nagyon nem jól van ez így. Hogy olyan emberek haljanak meg, akiknek nem kell. Nem úgy, hogy több joga van élni, mint másnak. Hanem miért ekkor? Miért ő? És végképp: miért én maradtam itt? Ez nem igazságos! Nagyon nem! Hátha nem is igaz az egész? Valamit rosszul értettem volna? Félreértettük egymást? Megtörtént ez gyakran máskor is. Nem értheti egymást mindenki mindenkor!

 Harag – Anger

Van az a poharat falhoz vágós harag, amikor azt szeretném, ha minél jobban, minél apróbb darabokra törne össze a pohár. Mert nyilván az te vagy. Így szeretnélek összetörni. Tulajdonképpen téged kenlek föl a falra, a pohár csak a dublőr. De az aztán törik is. 

„Vagy fölkél s falhoz veti a harag,
mint részeg a poharat,
e szesztelen szerelmet.”
(József Attila) 

Hát igen, a részeg kimaradt. Mert józanul ezt nem is lehet. Be kell lőni magam ahhoz, hogy lelőjelek. Józanul biztos nem tenném meg. De hát én már régóta részeg vagyok. Szesztelen, de részeg. Egy absztinens alkoholista. Részeg vagyok, és örökké szomjazom. De ez már lehet, hogy csak a csendes őrület, mint egy falusi kocsmában a cserépkályha melletti asztalnál? Amikor az ember csak folyton maga elé néz? És csak elképzel mindent? Vagy az esztelen düh van bennem, ami tör, zúz, mindegy mit, csak romboljon? Mint a feldühödött tömeg, amit vízágyúval sem lehet szétoszlatni? Amelyik kocsit gyújt, kockakövet bont fel? Aki falhoz vágná azt a bizonyos poharat, de az egész világot is?
Istennek téged felellek.

 Alkudozás – Bargaining

Amikor a lépcsőn ültünk, felvázoltam a helyzetet. Nekem három pénzem volt, neked mennyi? Nekem ez volt az összes munícióm. Szerintem te eltitkoltad a pozíciód. Én kiadtam mind a három zsetonom. Nem maradt több. Most mégis becsapva érzem magam.
Ez talán a legrosszabb. Egy normális alkunak kiszámítható a kimenetele, no de ennek? Azt sem tudjuk, mire megy ki a játék, ki milyen lapokkal bír. Kinek mi fontos. Ki mit tartalékol? Mennyi a muníciója a másiknak? Meddig bírja idegekkel? Mély ám az emberi aljasság zsákja. Minden gonosz gondolat a szívből származik. Azzal alkuszunk tulajdonképpen. A szívünket vetjük be. Azért oly veszélyes. Azért vagyunk olyan szenvedélyesek. Gesztikulálunk! Azért égnek a gyertyák csonkig bennünk is. Mert elmegyünk a végletekig.
You kill my family! Maga nem vevő! The last price! She is my wife! No, no. I give you my pen! My wife killed me! Give me five, ok? One dollar! One dollar! Oda fogod te azt adni feléért is. One dollar!
De nincsenek kiszámolva a készletek. Nem tudom, mennyim van. Nem tudom, mennyi pénz van nálam. Nem tudom, mennyi energiám van. Nem tudom, mennyi a tartalékom. Kiadtam az összes pénzem. Elmondtam minden érvet. Mi kell még? Csak még két hónap! Legyen két hét! Két napot kaphatok? Két óra? Két perc…

 Kétségbeesés – Despair

Maga az állapot a kétségbeejtő. Nem is a bizonytalanság, ami mindig hordoz valami reménysugarat, hanem a reménytelenség. Amikor már tudod, hogy vége. De ez még nem az a megnyugtató állapot, amikor átadod magad az események sodrának, úgysem tudsz már változtatni rajtuk, és akkor lehet akármilyen pocsék a dolog, már inkább azt kívánod: jöjjön minél előbb, és legyen akkor minél rosszabb. Amikor belerúgsz a dögbe, és csak azt hajtogatod: dögölj meg, dögölj meg! A tetem pedig rugalmasan visszalöki a lábad, mintha még élne. Pedig pontosan tudod, hogy már mindennek vége. És akkor jön el a kétségbeesés. Amikor annyira magadba zuhansz, hogy valósággal érzed, hogy most valóban zuhansz lefelé, súlytalanul, hangtalanul, mint a kő a kútban. 

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen. 

Egyenesen és egyértelműen. Milyen világos és mennyire szörnyű tudás, pedig hát mi lenne biztosabb érzésünk, ami fenntart minket a föld felszínén, mint a gravitáció? Pedig zuhanunk, mint a kő. Ez a valóság, ez a realitás. Zuhantál már? Megzuhantál? Zuhansz? Most sem hallod, mit mondok, mi? Persze, mert zuhansz! Lefelé! A Maradj talpon csapdája. Nem tudod, mikor nyílik meg alattad a föld. És akkor már a létrát sem éred el. Ez még akár jó is lehetne, hiszen kiengedted kezedből az eseményeket. Akár könnyed is lehetnél, valami természetfölötti lebegés, már minden mindegy, és egyébként is csak pár másodperc az egész. Ilyenkor állítólag lepereg előtted az egész életed. Mondjuk most a kapcsolat elejétől a végéig. Egészen furcsa dolgok is eszünkbe juthatnak. Mondjuk egy fagylaltkehely színei. Lebegés a tengeren.
A vár fokán fújja a hajad a szél. Fázol a folyóparton. Rég elfeledett esemény. Vagy egy furcsa kérdés: ennyi? 

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
(Pilinszky) 

 Belenyugvás – Acceptance

Ez lenne a vége? Valami megnyugtató pihegés egy nyugágyon. Esetleg abban, amit az udvaron felejtettek? A tornácon ülsz, lábadon pokróc, mert már akkor is hideg van, ha még langyos szellő járja át a tornác faragott oszlopait. Nézel a messzeségbe, mint a haldoklók, akik már látják a láthatatlant, és mi csak azt vesszük észre, ők már nincsenek itt? Elmentek már, mi még teszünk-veszünk körülöttük, de a lelkük már máshol. Csak ennyit látunk? Mert többet nem láthatunk? Tényleg azt gondoljuk, hogy ez már igazán a miénk? A mi döntésünk? A harcnak vége. Kiesik kezünkből a kard, ledobjuk a pajzsot, lefejtjük fejünkről a sisakot. Minden fegyverletételben benne van ez a végtelenül szomorú mozdulat: mindennek vége. Jön a kiszolgáltatottság, jó esetben a kegyelem, és elmarad a dicsőséges halál jussa. Csak ne futamodjunk meg! Csak ne futamodjunk meg, az mindennél rosszabb! Inkább győzzenek le! Lehetnek nálam erősebbek. De ne én adjam fel. A belenyugvás márpedig ilyen. Magamra húzom a takarót. Meg akarok halni. Miért nem jön már? Hányszor voltam életem során olyan helyzetben, hogy akár meg is halhattam volna! Centiméterek, másodpercek, helyzetek választottak el. És itt vagyok. Akkor miért fáj annyira? Mibe nyugszom bele? Bele a halálba? Bele a megváltozhatatlanba? Amikor már tényleg térdre roskadtam az aréna közepén? Csak nézem az üvöltő tömeget, számban por és homok, és várom felülről a jelet. A halál már tényleg megváltás. Vagy innen szép a kegyelem? Amikor ilyen sokan látják? Fekszel a víz tetején és lebegsz. Átadod magad ismét a fizikának. Felhajt a víz ereje. Nézed a párás eget, a ködöt, a plafont, és elúszik az egész életed. Átcsúszol a belenyugvásba. De ez már végképp a vég! Elfogadod azt, ami ellen mindig tiltakoztál! Belenyugszol. Nagyon bele. Behalsz. Belehalsz. Nincs tovább. Game over! Elfogyott az összes életed.
Az is.