Az újdonsült szülők rémálmává válhat a köznyelv által dackorszaknak bélyegzett időszak valamikor két-hároméves kor táján, de lehetőséget is adhat arra, hogy megértsük gyermekünk működését, amely ezenfelül önmagunk jobb megértéséhez is elvezethet.

Az elég jó szülő szinte már a bölcsőben elkezdi az „igen” és „nem”, „szabad” és „nem szabad” kifejezések értelmét elmélyíteni gyermekében. Itt jegyzem meg, hogy nem állja meg a helyét az az állítás, miszerint a korlátok, azaz a határok kijelölése negatívan hatna gyermekünk személyiségének fejlődésére. Éppen ellenkezőleg! Ha azok világosak, a biztonság érzetét adják gyermekünknek. „Bármit megtehetek, mert az én világomban vagyok, ahol engedélyem van erre.” A korlátok hiánya azonban szorongáshoz vezet: „Tényleg elmehetek addig?” „Hozzányúlhatok?” A probléma a tiltott dolgok feszegetésével kezdődik. Ez körülbelül kétéves korra tehető. Mi váltja ki a gyermekből ezt a viselkedést?

Kezdjük az elején. A csecsemő születése pillanatától, sőt már az azt megelőző hónapokban is tanul. A Gopnik-Meltzoff-Kuhl szerzők szerint három területen: a más elmék, a külvilág és a nyelv területein szerez ismereteket. Elindul azon az úton, hogy megértse a vele kapcsolatba kerülő másikat, az őt körülvevő tárgyi világot s a nyelvet. Bámulatos, milyen módon és milyen gyorsan képesek tudásuk birtokába jutni a kisgyerekek. A más elmék megismerésének folyamatába illeszkedik bele a dackorszak, hiszen a kétéves gyermek már tisztában van vele, hogy az emberek szándékai különböznek egymástól. Sőt, felfedezve saját énjét, arra is ráeszmél, hogy neki is vannak saját céljai, vágyai, s ezek olykor bizony nem egyeznek a szülőkével. A tiltott dolgok kipróbálása az énhatárok feszegetéséről szól. Arról, hogy gyermekünk felmérje a terepet: hol van a határom, meddig mehetek el? Ezekben a kísérletekben maga az akció másodlagos. A kísérlet arra irányul, hogy mi a szülő reakciója. Gyermekünk énhatárának feszegetése nyilván olykor játék a szülő idegeivel, mégis megnyugtató érzés, hogy ezek az akciók nem személyünk ellen irányulnak, hanem valami új: gyermekünk öntudata megszületésének szükségszerű velejárói. Ezekben az egyébként konfliktusokra kihegyezett helyzetekben legtöbbször nyomásgyakorlással vetünk véget a harcnak, amivel azt érjük el, hogy gyermekünk végül kényszerűségből engedelmeskedjen.

Japán és amerikai fiatalok iskolai teljesítményének vizsgálata kapcsán fény derült arra, hogy a szülői irányítás tekintetében más utat követnek a japán szülők, mint az amerikaiak (Bettelheim). Míg az amerikaiak utasításokkal érik el, mit tegyen és mit ne tegyen gyermekük, a japán gyerekeket arra ösztökélik, hogy a mások érzelmeit figyelembe véve, önállóan gondolkodva cselekedjenek. Példával illusztrálva: egy japán édesanya az áruházban rohangáló gyermekét azzal buzdítja helyes viselkedésre, hogy azt kérdezi: „Mit gondolsz, hogy érezhet a boltos?”, illetve „Mit gondolsz, hogy érzem én magam ettől?” Az anya azt várja gyermekétől, hogy ne hozzon rá szégyent, ami a tradicionális emberek számára a legrosszabb, s jól viselkedjen.

Fontos tehát, hogy szülőként céljaink eléréséhez ne a parancsolgatáson, utasítgatáson, ne gyermekünk önbecsülésének lerombolásán keresztül vezessen az út, hanem ellenkezőleg. Tiszteljük meg azzal gyermekünket, hogy szívesség formájában kérjünk tőle valamit, szabadságot hagyva neki a döntésre. Mindehhez sok türelemre van szükségünk, hiszen idő kell ahhoz, hogy gyermekünk döntést hozzon arról, mit akar tenni, illetve adott esetben belássa, hogy a kijelölt keretek között érzi magát biztonságban.

Gondoljunk bele: az úgynevezett dackorszak talán nem is ér véget valamikor hároméves korunkban, hanem végigkíséri életünket. Hiszen nap mint nap feszegetjük énhatárainkat a családunkban, a munkahelyen, a gyülekezetben, s ezt nem azért tesszük, hogy kiszúrjunk a másikkal, hanem egyszerűen azért, mert így működünk, ilyennek teremtett minket Isten.

Ha ezt az utolsó gondolatmenetet igaznak találjuk és megszívleljük, akkor talán közelebb kerülhetünk apróságainkhoz is, s talán kevesebb bosszúságot okoz ez a korszak.