Kit tekintek „nonplusultrának” a magyar és a világirodalomban? – kaptam nemrégiben a riport-kérdést egy e-mailben. Hümmögtem magamban egy sort, meg dömdödöltem, hogy lehet ilyet kérdezni, és főleg mit lehet rá válaszolni. Napokig bujkált bennem a válasz, persze megint Ottliknál jártam, Az iskola a határon ugyanis számomra a magyar és világirodalom nonplusultrája. Aztán eszembe jutott, nem ártana utánanézni, mit is jelent ez pontosan.

Nos, a non plus ultra latin kifejezés, ami azt jelenti, nem tovább, ennél ne tovább, valaminek a netovábbja. Valami, ami utol nem érhető, felülmúlhatatlan. Arra is találtam adatot, hogy a kifejezés Jób könyve egy passzusából ment át a közbeszédbe, amely Károli fordításában így hangzik: „Eddig jöjj és ne tovább”; újfordítású Bibliánkban pedig így olvashatjuk a teljes igeszakaszt: „Ki zárta el ajtókkal a tengert, amikor buzogva előtört a föld gyomrából, amikor felhőbe öltöztettem, és sűrű homállyal takartam be, amikor határt szabtam neki, zárat és ajtókat raktam rá, és ezt mondtam: Eddig jöhetsz, tovább nem! Ez ellene áll büszke hullámaidnak!” (38,8–11)

Innentől lett igazán izgalmas a kérdés: hiszen a magyar és világirodalom számomra nonplusultrája ugyanezt feszegeti, sőt címbe veszi: határkérdésről van szó, a nyelv és a lét határáról, amit meg kell tapasztalni, meg kell tanulni, nem szájbarágósan, hanem szájbaharapósan, mint Medve. De térjünk még vissza Jóbhoz, aki igencsak megtapasztalja a szenvedést, annak abszurditásával együtt. S amikor a barátai fortélyos etikai és teológiai érvekkel próbálják vele elfogadtatni az elfogadhatatlant, ő nem enged. „Jóbban az a nagy, hogy benne a szabadság szenvedélye egy téves magyarázattal nem oltható ki és nem csillapítható le” – írja Kierkegaard vallásfilozófiai vonalvezetésű esszéjében, Az ismétlésben. A fenti igeszakasz ajtók és zárak „nem”-jéről beszél, ami emberi tákolmány, ha korlátolt marad. Mégis kifejezi a tenger képével azt a „nem”-et, amit a határtalan szab önmaga határául, mert partot akar, szárazföldet, ahol ember születhet és megláthatja a határtalant megidéző tengert. Partot von, természetes határt, ami Jób számára egyedül elfogadható, mert ő a záraktól és reteszektől, kerítésektől és kordonoktól, az ember által kierőszakolt mesterséges korlátoktól szenved.

Jób szenvedése és szenvedélye egy tőről fakad: szeret élni, a létet szenvedélyesen szereti a forrásával: Teremtőjével együtt, s amikor eljut a határáig sem adja fel ezt a szenvedélyét. Természetes határról, lét és nemlét partvonaláról kiált, barátai biztonságos kerítéseit nem fogadja el, nem adja fel a part szabadságát. És Isten válaszol. Neki, és nem a barátoknak. „Ki akarja elhomályosítani örök rendemet értelem nélküli szavakkal?” (38,2)

Medve Gábor is szenved. Egy 11 éves fiú is átélheti ugyanezt a szenvedést, megtapasztalhatja lét és nemlét határhelyzeteit. Iskola a határon, ahol a veszteségtől, a nyelv-, kapcsolat- és létvesztéstől eljut a part biztonságáig, ahol megvetheti a lábát, új nyelvet, kapcsolatokat és létet talál. Már a regény prológus utáni indító mondata erről a határhelyzetről beszél: „Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. »NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.« Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.” Az idézet Pál apostol Rómaiakhoz írott leveléből való (9,16), szintén „nem”-mel kezdődik, „nem”-ek ritmusára épül: „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Nem… nem… hanem. Nem az akarnok és értelmetlen rendszabályoké, nem az emberi képességek és praktikák versenypályájáé, hanem az égi kegyelemé az utolsó szó. Pedig az első szó, amely Schulze tiszthelyettes szájából elhangzik, értelmetlenségével – „Mgye” – véglegesen átírja a gyermeki és civil világ rendjét. Mintha a Teremtő „Legyen”-je változna inverzére, Schulze a katonai nyelv abszurdja által egy új világot teremt. A „Mgye” azt jelenti: „Vigyázz”. Azt jelenti: „Ne legyen”. A „Ne legyen” rendjével szemben mégis egy másik, önkéntelen rend szerveződik, amelyben elharapott félszavakból és hangokból, csak számukra érthető szavakból – egy titkos nyelvből – is értik egymást a fiúk. Ám belső szabadságuk akkor teljesedik ki igazán, amikor megérkezik a hó, és a mesterséges határokat eltakarja a természetes határ: „Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem. Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepték Schulze elhagyott lábnyomait.”

Jób is rácsodálkozik Isten határaira a hóban: „Eljutottál-e a hó raktárához? A jégeső raktárát láttad-e?” (38,22) A válasz Jób számára: Nem. Nem jutottam el. Hanem kapom. Csak úgy. A havat, a jeget, az esőt. De nem mondja ki, már nem beszél. Eljutott a nyelv raktáráig, a kimondható határáig is.