A kamaszkor a lázadások kora, de mi, szülők ezt általában elég nehezen értjük meg. „Jó dolgodban nem tudod, mit csinálj!” – mondogatta nekem is mindig anyám, amikor magamra rángattam a csöves farmert meg a kockás inget és elhúztam valamelyik rockkoncertre. És valószínűleg ugyanezt mondta anyámnak a nagyanyám is, amikor felvette a miniszoknyát és járta a tvisztet meg a rock and rollt, és valószínűleg dédnagyanyám is hasonlóan háborgott a térdig érő szoknya meg a bubifrizura miatt.
Ma már látom, hogy igazuk volt az anyáinknak és nagyanyáinknak, és igazam van nekem is, amikor ugyan nem mondom, de számtalanszor gondolom, hogy a kamaszaink jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak. Mert az az igazság, hogy a tizenéveseknek általában minden korban és időben „jó dolguk” van. Jobb, mint anyáiknak, nagyanyáiknak volt. A mi kamaszainknak már nem kell gyerekkoruktól kezdve keményen dolgozni, hanem tanulhatnak. Nem kell titkolniuk a származásukat, vallási hovatartozásukat, netán politikai nézeteiket. Szabadon élhetnek, beszélhetnek, gondolkodhatnak. Jó esetben nem kell a fogukhoz verniük a garast, válogathatnak a hipermarketek polcain, és fogalmuk sincs, mit jelent sorban állni kenyérért vagy bámulni a „nyugatról” becsempészett divatlapokat, vágyakozva egy „eredeti” Levi’s farmer után.
Ám ezt nem lehet a szemükre vetni, mert a kamasz gyerekeknek valójában az a dolguk, hogy jó dolguk legyen. A kamaszkor moratóriumot jelent, olyan védett időt, amikor mi, a szülők még megadunk nekik mindent, amire csak szükségük van. Az ő dolguk pedig az, hogy felkészüljenek a felnőttkorra. És ez ritkán megy hangos veszekedések, ajtócsapkodások nélkül.

Nemet mondani a világra 

Nem kell hát megijednünk, hisz a kamaszkornak éppen az a feladata, hogy a gyerekek kipróbálják magukat, képességeiket és kialakítsák azt az értékrendet, amelyben élni szeretnének. Egyértelmű, hogy először azokat a szabályokat szegik meg, azokat a kereteket rúgják fel, azokat az ajtókat csapják be, amelyek kéznél vannak.
A család kimondatlan törvényei, szokásai ellen lázadnak fel először, hiszen azt ismerik a legjobban. Nincs olyan szülő, aki ne követne el hibát vagy következetlenséget, aki megállhatna egy kamasz metszően éles szeme és patikamérleg-finomságú igazságérzete előtt.
A kamaszkori lázadást sok szülő világtragédiaként éli meg, pedig valójában természetes folyamat. Azt már régóta tudjuk, hogy a kamaszok érzelmi változásaiért a hormonok a felelősek, azt viszont csak az utóbbi évek neurológiai kutatásai bizonyították be, hogy az ember idegrendszeri érésének is egyik fordulópontja a kamaszkor.
B. J. Casey neurológus szerint neurológiai értelemben valójában ilyenkor „nő be a fejük lágya”. Mert amikor a kamasz értelmetlen, sokszor veszélyes dolgokat csinál, pontosan azt teszi, ami a fejlődéséhez elengedhetetlen: próbálja megismerni képességeit, kitolni teljesítőképessége határait, és ezzel olyan idegpályákat hoz működésbe, amelyek majd felnőttkorában fontosak, sok esetben életmentőek lesznek. Épp ezért olyan fontos számukra, hogy újabb és újabb dolgokat próbáljanak ki. Ezért nem fogadják el a már berögzült törvényeket, a kitaposott utat.
A pszichológiai kutatások szerint a kamaszok az esetek többségében, amikor egy-egy őrült vállalkozásba belemennek, pontosan tudják, milyen veszélyek leselkednek rájuk. De a győzelem önjutalmazó szerepe és a kortárscsoport elismerése felülírja azokat a vészjeleket, amelyek ugyanolyan intenzíven kimutathatóak a kamaszoknál, mint a felnőtteknél.
Ezt bizonyítja Laurence Steinberg amerikai pszichológus kísérlete, amit több száz gimnazistán végzett el. A gyerekeket autószimulátorba ültette, amely vészhelyzeteket produkált. Amikor a kamaszok egyedül voltak a szobában, szinte hajszálpontosan olyan döntéseket hoztak, mint a felnőttek: könnyen, gyorsan felmérték a veszély nagyságát, irányát, és határozottan cselekedtek, a lehető legkisebb kockázattal. Amikor azonban kortársaik előtt kellett megoldaniuk a vészhelyzeteket, kétszer annyi kockázatot vállaltak be, mint normál esetben.

Prevenció, de hogyan? 

A hagyományos prevenciós eljárások, a veszélyekre való figyelmeztetés, netán „leprédikálás” ritkán hat a kamaszokra. Minél nagyobb a veszély, annál nagyobb a kihívás, így a kísértés is, hogy kipróbálják a tiltott dolgot. A legújabb pszichológiai kutatások tükrében sokkal hatékonyabbak a személyes beszélgetések, amelyek akkor működnek a legjobban, ha a kamasz tudja, hogy a felnőtt saját tapasztalatáról számol be neki. A személyes élmények is nagyon hatékonyak, például az önkéntes szolgálat egy-egy drog- vagy hajléktalanmisszióban. A kamaszok valójában egyfajta bizonyságtételre várnak, hiteles életpéldára, megélt hitre, amit azután ők maguk is elfogadhatnak. A későbbi „igen”-eket tehát a kamaszkori „nem”-ek és a látens azonosulások készítik elő. A kamaszok dolga a lázadás, az érvényes minta keresése, a felnőtteké pedig, hogy segítsenek nekik megtalálni a helyes döntéseket, hogy mire felnőttek lesznek, benőjön a fejük lágya.