Fegyvertelenül, de nem eszköztelenül

Katonáskodás és háborúság hívőként

Teológuskoromban besoroztak. Amikor a sorozótiszt elé kerültem, jeleztem, hogy fegyver nélküli szolgálatot tudok vállalni. Megnézte a papírjaimat, és csak ennyit szólt: „Maga lelkész lesz? Akkor értem.” Utána kellemesen elbeszélgettünk, végül biztatott, akár tábori lelkészként is szívesen viszontlátna.
Számomra egyértelmű, hogy nem fognék fegyvert, ha be kellene vonulnom. Más ez, mint kölyökként légpuskával verebekre lődözni. Ha valamiért kitörne a háború, veszély fenyegetné az országomat, mennék a frontra, hogy támogassam az ott harcolókat. De fegyver nélkül. Ahogy ezt végiggondoltam, a gép előtt ülve, teljesen kerek, egész, vállalható véleménynek találtam. De mi van, amikor nem elméletben zongorázzuk végig a lehetőségeinket, hanem élesben megy a játék? Ott áll előttem valaki, aki fegyvert fog rám és meg akar ölni. Hagyom, hogy lelőjön? Fegyvert ragadok és én lövök előbb, mert az életösztön erősebb az erkölcsnél? Pláne, ha a családom ott van a hátam mögött? Tehát a valóság ennél sokkal kiábrándítóbb. Ha rákényszerítenek, még én is képes lennék ölni. És ettől rosszul érzem magam. 

A „Ne ölj!” parancsolatot sokféleképpen lehet értelmezni. Vonatkozhat csupán a másik ember megölésére felindulásból és előre megfontolt szándékkal, de felmenthetjük a gondatlanságból vagy kényszerből embert ölőt.
Lehet szigorúbban venni, és senkit sem felmenteni, sőt önmagunk pusztítását is gyilkosságnak mondani.
Ebbe a kérdéskörbe tartozik az abortusz, bizonyos gyógykezelések (pl. vérátömlesztés) megtagadása és a sokat vitatott eutanázia. Szabad-e nemet mondanom az életre, amikor az élet Urát követem, az életet igenlem? Szabad-e fegyverrel, orvosi műszerrel, cigarettával, alkohollal, stresszel, halálos injekcióval gyilkolni? Lehet-e egyáltalán határt húzni valahol, ahol a keresztyén ember nemet mondhat az életre? 

Összességében nem lehet tárgyalni ezeket a kérdéseket.
Nincs egyértelmű válasz, inkább élethelyzetek vannak, amikor döntenünk kell. Ezekben a helyzetekben azonban egyáltalán nem mindegy, mi alapján döntünk. Itt válik számomra fontossá minden példa, amit megismertem ezzel kapcsolatban.
Jézus, mint a legnagyobb példa, fegyverellenes volt. Halottakat támasztott fel, halálellenes volt. Ez sűrűsödik össze kereszthalálában és feltámadásában. Fegyvertelenül, de nem eszköztelenül ment a keresztre. Tudta, hogy a vég csak a kezdet. Feltámadása a mi reménységünk, amikor a halállal kell szembenéznünk, akár egy fegyver képében, akár egy betegség rideg valóságában van előttünk.
Gandhi szintén hitt a fegyvermentes harcban. A lovak patái elé feküdt, hogy megállásra kényszerítse az angol könnyűlovasságot. Nem rántott fegyvert, mégis a legnagyobb eszköz volt a kezében: az akarat és a béke. Ezekkel harcolt.
Vagy Rodrigo Mendoza kapitány A misszió című filmben. A katona, aki Krisztus katonája lesz, és végül azok veszik el az életét, akiket előtte harcba vezetett. 

Alapvetően minden ember élete az élet igenléséről szól, és a halálra akarunk nemet mondani. Még az elítélt gyilkos sem úgy születik, hogy gyilkos akar lenni. A kérdés az, mi az értékesebb számomra: a saját életem, a másik élete vagy az élet utáni Élet?
Ha csak a saját életemben gondolkodom, akkor könnyen lehetek mások gyilkosa szavakkal, tettekkel, konyhakéssel, puskával.
Ha csak a másik életében gondolkodom, lehetek a legjobb orvos, a legképzettebb segítő szakember, könnyen meghosszabbíthatom a másik szenvedéseit, mert nagyon segíteni akarok neki, bármi áron életben akarom tartani.
Ha csak az örök életben gondolkodom, könnyen elméleti síkra terelem a reális kérdéseket, száraz, élettelen teológiát csinálok az ember szenvedéséből és halálából.
A megoldás talán a három szempont egyensúlyáról szól. Fontos az én életem, a te életed és az örök élet is. Érték a földi élet, hiszen már most Isten országában élünk. Érték az örök élet, ami számunkra a legtöbb és legvágyottabb. Ebben az egészben a halálnak nincs helye. Csupán ideiglenes, mulandó. 

Nem tudok jó választ adni arra, mit tennék, ha a háborúban meg akarnának ölni. Ha a lányom abortuszt szeretne, mert még túl fiatal a gyermekvállaláshoz. Ha a nagymamám súlyos beteg lenne, és nekem kellene dönteni, elaltassák-e végleg vagy hagyják szenvedni. Remélem, olyan döntést tudnék hozni, amit nem bánnék meg utána. És bízom abban, hogy ha bármikor rosszul döntök is, Isten kegyelme nagyobb a gyilkosságnál. Ez az egyetlen eszközöm bármilyen fegyverrel szemben.

Vissza a tartalomjegyzékhez