Van az Újszövetségben egy elég jól ismert igevers:
„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel 3,16)
Nem tudom, hányan gondolkodtak el azon, hogy mennyire furcsa, sőt, érthetetlen Istennek ez a deklarációja. Persze hamar átsiklik fölötte az ember: az Úr itt a langyosságot, a komfortkereszténységet ostorozza, azokat, akikből kiveszett már a lobogó tűz, nem égnek el a Krisztus ügyéért, hanem csak úgy elvannak. Ez még rendben volna. De ha egészen figyelmesen olvassuk, van itt egy elhanyagolt részlet: „Bárcsak hideg volnál, vagy forró!” – mondja Isten. Bárcsak hideg volnál… Ez meg mi lehet? Hiszen ha az odaadó hívő a forró, akkor csakis az „odaadó” istentagadó, a hitet mindenestől elvető kell hogy legyen a hideg. Vajon hogyan láthat ebben Isten bármi pozitívumot? Márpedig azt mondja: bárcsak…

Régóta tanítok irodalmat, és mióta Visky András kolozsvári költő-író felhívta rá a figyelmemet, a Jelenések 3,16 a legfőbb vezérelvem és segítségem a modern irodalom megértésében. „Legyen a ti igenetek igen, és a nem nem” – mondja Jakab levele.
Aki nem tud nemet mondani, az nem tud igent sem! Aki odaadóan, egész életével mond nemet, akinek az egész élete is talán rámegy erre, titokzatos módon közelebb lehet az igenhez, mint aki sem igent, sem nemet nem képes mondani. A másik kalauzom Luther! Utána lehet nézni, ő mondta a következőket: „Mondok még valamit a magam szabad és vakmerő módján. Nincs senki eb­ben az életben, aki közelebb lenne Istenhez, mint azok, akik gyűlölik és ká­ro­molják őt, sőt, nincsenek oly fiai, akiket az ilyeneknél jobban kedvelne és sze­retne!”[1]
Azóta úgy látom, az „odaadó” tagadó, a modern művész Isten titkos szövetségese úgymond.
Az „odaadó” tagadó segít nekünk, átlagembereknek, akik szürkeségben éljük az életünket, hogy megláthassuk a színeket. Hiszen az IGEN élénksége a NEM sötét alapján tündökölhet fel.
Lehűti langyosságunkat, hogy végre megérthessük, milyen az igazán forró. Segít átélni elveszettségünket, az Isten nélküli lét borzalmát, hogy annál jobban értékelhessük a megváltás mondhatatlan ajándékát. Szembesít az árnyékunkkal, hogy továbbléphessünk igazi önmagunk – a bennünk élő Krisztus – megtalálásának útján.

A szentimentális komfortkeresztyén persze nem szereti ezt.
Nem szereti és nem érti a NEM radikális művészeit. Ezért nem érti – hogy egy ismert példát mondjak – Kertész Imrét. Élettagadásról, pesszimizmusról, egészségtelen sötét lélekről pusmog. Pedig Kertész Imre iszonyatos terhet vett magára. Kaddis a meg nem született gyermekért című kisregénye a NEM! szóval kezdődik. A lágert megjárt főszereplő nemet mond az apaságra. Mivel felfedezi magában ugyanazokat az indulatokat, sötétségeket, amelyek a világunkat a tömeggyilkosságig juttatták, mivel önmagát az Auschwitzba torkolló bűnös világ szerves részének tekinti, mintegy vezeklésül megtagadja önmagától léte folytatásának lehetőségét. Nem arról van szó, amit mondani szoktak, hogy vádaskodik, vekeng, meg nem tud túljutni rajta. Arról van szó inkább, hogy magára veszi az egészet: ez a NEM az ő élete.

Northrop Frye írja, hogy a bibliai történet U-alakot vesz fel: az ember elveszti az édeni teljességet, „alászáll”, majd a megváltásban és az idők végén visszanyeri azt. Testet öltésével, kereszthalálával, feltámadásával és mennybemenetelével Krisztus maga is végigjárja az U-alakú pályát. Frye szerint nagyon fontos és domináns a Bibliában a prófétai – kritikai – látásmód. A próféta úgy látja az embert, mint aki az U alakú görbe mélyén vesztegel. „A próféta jelen pillanata olyan, akár az idegenné lett tékozló fiú.” Kertész Imre művészete, az ő nemje ebben az értelemben prófétikus. A totális idegenség és sötétség perspektívájából ír. Tragikus módon az U-alakú görbe mélyén vesztegel.
És jó hír, hogy – ha Magyarország nem is – a nyugati világ a Nobel-díjjal IGEN-t mondott erre a NEM-re. IGEN-t mondott arra, hogy nincs változás, nincs megújulás, amíg szembe nem nézünk a 20. század megannyi hideg, sötét borzalmával. Amíg ki nem mondjuk önmagunkra a NEM-et, hogy Isten IGEN-t mondhasson ránk.

A modern művész ilyen értelemben rituális bűnbak. Kertész Imre főszereplője önmagát számolja fel a közösség megtisztulása érdekében. Ha a közösség elveti a gyalázatot hordozó bűnbakot, nem azonosul vele, akkor folytathatja a gyilkolást, hazudozást, csalást, ahol abbahagyta. Ha viszont szimbolikusan azonosul vele, elfogadja, hogy a bűnbak a közösség legmélyebb valóságát, nem pedig valamely elvetett aspektusát jeleníti meg, akkor ami a bűnbakkal megtörténik, az szimbolikusan megtörténik a közösséggel is, ez pedig a bűntettekkel való szembenézéshez, bűnvalláshoz és a társadalom, a közösség megújulásához vezet. Ez lehet a funkciója az odaadó tagadásnak. Az említett kisregény – amint a címéből következik – imádság. És mivel imádság, a NEM a könyv végére átalakul ÁMENné. Ez az utolsó szava. Az odaadó tagadó segít szembenézni a NEMmel, hogy az ÁMEN-t őszintén ki lehessen mondani.

[1] Idézi G. O. Forde: Ki a kereszt teológusa? Gondolatok Luther Márton Heidelbergi disputációjáról. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2005. 93. o.