A filmmel kapcsolatban nem voltak előzetes elképzeléseim. Nem készültem semmire – egyedül a Meryl Streeptől elvárható zseniális játékra –, csak befogadni akartam, és már az első jelenettől fogva ez a kérdés motoszkált a fejemben: mit hoz az eljövendő öregség? Mit hoz a testnek, az elmének és a léleknek? Fiatalon nem gondol bele senki, az öregség elképzelhetetlen távolságban van, mintha nem is létezne, mintha ez is valami olyasmi lenne, ami csak mással történhet meg. Pedig efelé tartunk mindannyian. Ráncos, öreg kéz matat a tejesdobozok között. A fejkendős öregasszony billegős lépteivel a pulthoz megy, fizet. Idegenül hat a modern környezetben. Az utcán hazafelé ballag, csodálkozva nézelődik, mintha nem tudná, hová tart. Már nem ura az életének, az események csak megtörténnek vele, ha kell, könyveket dedikál, protokollrendezvényeken mutatja meg magát, vendégeket fogad, nem is igazán érdekli az egész, és a nap végére elfárad. Úgy tűnik, ez az érzés az egyedüli, amit valóságosan érzékel és reálisan él át. Minden más csak bizonytalan észlelés, a valóság bármikor összemosódhat a maguknak helyet követelő emlékekkel. Jelen és múlt vibrálva váltja egymást, így élhet át a néző három napban egy életet.

Margaret Thatcher nem alkuszik. Nem lett volna belőle az Egyesült Királyság első és egyetlen női miniszterelnöke, ha nem lett volna elég öntudatos. Sem férj, sem család, sem az a tény nem tántorította el politikai karrierjétől, hogy nőként a szmokingos urak világában nem ígérkezett könnyűnek az élet. Szilárdsága átsegítette minden akadályon: a Vaslady tizenegy évet tölthetett a Downing Street 10-ben, a hivatalos miniszterelnöki rezidencián. A róla készült életrajzi film célja vélhetően nem az, hogy átfogó történelmi dokumentumként szolgáljon, vagy politikailag állásfoglalást közvetítsen, és az sem, hogy ütköztesse a különböző nézeteket, sőt a számvetésnek sincs nyoma sem. Csupán emlékek villannak: súlyos döntések eltántoríthatatlan véghezvitele és az ezeket követő társadalmi indulat pozitív és negatív megnyilvánulásai, tüntetés, sztrájk, merényletek, háború.

Olyan nő, aki nem feminista élharcos akar lenni, egyszerűen véleménye van, és képes érvényesíteni akaratát a férfiakkal szemben is. Ronald Reagan azt mondta róla, ő a legjobb férfi Angliában. De közben feleség és anya is. Munkásságának harminc évét a rendíthetetlenség kísérte végig, sok-sok, mindenáron való kimondott és kimondatlan nemmel és lemondással. Amit véghezvitt, azt bizonyítja, erre született, nem tehetett mást, ez volt a dolga.

Hányan vagyunk képesek töretlenül végighaladni egy úton? Sokakban nincs elég erő ehhez, mert fárasztó, mert kényelmetlen, mert rémisztő, mert nehéz úgy mondani igent egy dologra, hogy minden másra nemet kell mondani.
A film mintha azt sugallná, Margaret Thatchernek fel sem tűnt, hogy áldozatot hozott, mert ez volt számára a természetes. A feszültség nem a lemondások keltette űr miatt keletkezik a nézőben, hanem a nagy döntések súlya nyomja a vállát, egy politikus szemével látja a történteket, akinek minden egyéb nyilvánvalóan másodlagos, mert emberek sorsáról dönt, életről és halálról, békéről és háborúról. Így vált egyetlenné sok közül, hogy aztán egy legyen a sokból.
Egy magányos, idős asszony, aki immár ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint más, koros emberek. Az idős, néha zavart tudatú asszony szellemként bolyong a lakásában. Nem bánt meg semmit, de kétségtelenül elpártolt mellőle az idő. A múlt létezik valahol, mögötte, kissé képlékeny és valószerűtlen formában, és tudatosul benne: megöregedett. Életében egyetlen nagy feladat áll még előtte: nemet mondani rég halott szerelmének, akinek a szelleme évek óta volt hű társa a magányban.