Ha egy ovist megkérdezünk arról, hova tűnt a váltócipője, és azt válaszolja, hogy jöttek a Mamuszfalók és megették, esetleg a hétfejű sárkány porig égette az óvodát, azért veszett oda a cipő, a szülők zöme nem veszi túlzottan a szívére a dolgot. Akkor viszont komorabban néz, és talán még a gyereket is előveszi, amikor kiderül, hogy hiába gratulált Benőke anyukájának az új kistestvér érkezéséhez, mert Benőkééknél nem született kistesó, és nem is fog egy darabig. Néhány év múlva pedig lehet, hogy komolyan megijed, amikor kiderül, hogy a gyerek finoman fogalmazva sem közkedvelt a suliban, és a tanulmányi eredménye sem a legjobb, pedig otthon nagy szájjal meséli, mennyi barátja van, és hogy ő szerezte a legtöbb piros pontot aznap. Amikor aztán eljön a kamaszkor, és a gyereket rendszeresen hazugságon kapják, akkor szokott pszichológushoz fordulni a szülő, s teszi fel magának az égető kérdést: Miért? Miért lett hazudós a gyereke? 

A világ olyan, amilyennek én álmodom 

A kisgyermek még a mesék birodalmában él, és valóban nem tud különbséget tenni a valóságos és a kívánt dolgok között. Hisz a szavak varázserejében, hogyha valamit kimond, akkor tényleg úgy is lesz. Hogy nem kap, nem kaphat büntetést az elveszett váltócipő miatt, hiszen nem ő a bűnös, hanem a Mamuszfalók, és hogy legalább Benőkének tényleg születik kistesója, ha már neki nem lehet. Mert a gyerek számára kerek a világ, csak úgy érzi benne magát biztonságban. És ha megcsorbul egy picit, akkor a fantáziája segítségével kerekíti ki újra. Mindezzel nincs is semmi baj, így ismeri meg a kisgyermek a valóságot. Mesével szövi át, így próbálja élhetőbbé tenni.
A kisgyerekkori fantáziahazugságok sajátossága, hogy a valóság mesei elemekkel keveredik, ami így általában könnyen lefülelhető. Ahogy nőnek a gyerekek, úgy tágul a világról alkotott képük, s ahogy szélesednek az ismereteik, úgy lesznek realisztikusabbak a hazugságaik is. Ez nem azt jelenti, hogy egyre megátalkodottabbak és egyre agyfúrtabb módon csapják be a felnőtteket, hanem csak annyit, hogy még a beteljesíthetetlen vágyaik is egyre közelebb kerülnek a valósághoz. A gyermek az életében bekövetkezett valós traumákat is így tudja a legkönnyebben feldolgozni. Legkisebb lányunk a történeteiben például gond nélkül „feltámasztotta” a nagymamát, s tudok olyan kisgyerekről is, aki éveken keresztül mesélt a közös családi estékről, mert képtelen volt elfogadni a szülei válását. 

Elvárások kívül, belül 

Az óvodáskorban tehát nem alakul még ki éles határmezsgye a mese és a valóság határán. Éppen ezért nem is szabad az ovis gyereket megbélyegeznünk, hazudósnak neveznünk ezekért a fantáziában megélt történetekért. Még a kisiskoláskor elején is óvatosan kell kezelnünk a „hazudozást”. A kisiskoláskori „nagyotmondás” még mindig fakadhat a gyermek életkori sajátosságaiból: az eszével tudja, mit kellene tenni (szépen ülni a padban, nem beszélgetni, vagy éppen együtt játszani a többiekkel), de a személyisége még nem érett rá, hogy megtegye. A kisiskoláskorban kialakuló szabálytudat megjelenésével egyre erősebben dolgozik a lelkiismerete is. Nyomást jelent számára az iskola, a szülők elvárása. Hogy ezeknek az elvárásoknak (legalább szóban) megfeleljen, egy kicsit átírja a valóságot, és úgy adja elő a történteket. Ezek a nagyotmondások még mindig nem rossz szándékúak. Pszichés funkciójuk az, hogy a külső normarendszert a gyermek belsővé tegye: olyan elvárássá, amelynek önként fog a későbbiekben megfelelni, nemcsak szavak, hanem a cselekedet szintjén is. 

Amikor tényleg baj van 

A probléma ott kezdődik, amikor ezek a fantáziahazugságok berögzülnek, és a későbbi életkorokban is visszatérnek, majd komolyabb formát öltenek. A szó varázserejébe vetett hit azonban még idősebb korban is fontos eleme a hazugságnak. A kamasz például, amikor eltitkolja rossz jegyeit, vagy azokat a húzásait, amelyek egyértelműen a szülők rosszallását vonják maguk után, nem csak a büntetést akarja elkerülni. Egyszerűen nem akarja elveszíteni – avagy: még egy kicsit biztosítani akarja magának – azt a pozitív családi légkört, amely körülveszi mindaddig, amíg a probléma ki nem derül. A gyermek- és kamaszkori (majd a berögzült felnőttkori) hazudozások, csalások és svindlik alapja ugyanis jobbára a családba, a szülőkbe vetett bizalom megrendülése. Ennek oka lehet például a túl szigorú, túlkorlátozó családi légkör vagy a túl magas elvárások a gyerekkel szemben. Ilyen esetekben a gyerek úgy érzi, hogyha megfeszül sem képes megfelelni a szülei követelményeinek, ezért megszépíti a valóságot. Egyszerűbb esetben csak „csúsztat”, úgy adja elő a dolgokat, hogy jól jöjjön ki belőle, súlyosabb esetben akár éveken keresztül is építgethet egy olyan hazugságvárat, amely mögé bármikor elbújhat. Ugyanez a „várképző” mechanizmus elindulhat egy jól működő, jól kommunikáló családban is, hiszen kiválthatja egy-egy családi trauma: a szülők válása, közeli rokon, jó barát halála, hosszabb betegség, anyagi bizonytalanságok vagy akár csak egy költözés is. Szülőként figyelnünk kell tehát nagyon, hiszen nem is olyan egyszerű megállapítani, meddig tart a fantáziahazugság, és hol kezdődik a svindli.