Hogyan vezetnek meg bennünket az emberek? Talán hiszékenységünknél fogva, kiaknázva naivitásunkat? Talán intelligenciájuknál fogva, kiaknázva ostobaságunkat? Vagy kivárással, s végtelen türelemmel, tudva azt, hogy eljön a pillanat, amikor beadjuk a derekunkat, mert van bennünk valami belső gyengeség, megvezethetőség, külső szövetségesre ácsingózó belső áruló, amely képes az igent nemre, az elutasítást elfogadásra, a piros lámpát ezúttal zöldre változtatni? Folyton-folyvást meghasonlik bennem az igen és a nem, s ekképpen az énem önmagával vív elkeseredett harcot? 

Mert ezek szerint önmagunkat vezetjük meg rossz értékítéleteinkkel vagy helytelen helyeslésünkkel. Ha veszem a bátorságot és őszintén belenézek a tükörbe, a tiszta üveg hamisítatlanul a valóságot visszaadó felületén önmagamat szemlélve be kell látnom, magam is meggyőzhető vagyok, olyan ember, aki a szkepszist olykor elvakult lelkesedésre cseréli, aki a tudatát számtalanszor alárendeli hitének, s aki újra és újra a porba hull, kiszolgáltatottan megvezetve, megtévesztve, kisemmizve. 

Kisemmiz bennünket ugyanis sokszor a csalódás, főként, ha önmagunkban csalódunk. - így fest a kép belülről – zárva az ajtó, a szobában tükör, mely előtt egy elgyötört ember áll - ez volna az objektív valóság? - vagy ez újabb önámítás? 

Próbáljuk meg kívülről megvizsgálni a dolgot! 

Kr. e. 63-ban sikerrel pályázott Marcus Tullius Cicero Rómában a consuli méltóság betöltésére, s ezzel elérte politikai karrierjének csúcsát. Sikerében komoly szerepet játszott öccse, Quintus Tullius Cicero, aki egy levelében bátyjának a mai napig hasznosnak tetsző politikai útmutatást írt arról, miként nyerheti meg ügyének a különféle embereket. A köznépről szólva így ír: „[...] azután azt a képességet, amely természettől fogva nem sajátod, sajátítsd el - úgy kell színlelned, hogy tetteid természetesnek tűnjenek! Nem hiányzik belőled ugyan a kedvesség, ami egy derék és kellemes emberhez méltó, ám nagymértékben szükség van a színlelésre, ami - noha az életben bűnös és gyalázatos - a pályázás során mégis hasznos.”*

Quintus Tullius Cicero a megvezetés homlokterébe az érdeket állítja („hasznos”). Szét kell tehát választani: kinek az érdekét nézi a falakon belül fáradozó áruló - a sajátunkat, vagy a bennünket megvezető emberét? 

Természetesen a sarkosan feltett kérdések határai elmosódnak a gondolatok sodrásában - ez az áruló nagy trükkje. Hiszen az ismerős mondat valahogy mindig így kezdődik, vagy végződik: ez lesz neked a legjobb... 

Így lesz a másik érdeke, s bárkié az enyém, még a magamé is, örülhetek is nagyon! 

Milyen kedves, hogy annyit gondol rám! Hogy annyira fontos vagyok neki! Hogy neki is az én előnyöm számít! - és megengedjük magunknak az önámítás luxusát, önzetlennek minősítjük az embert, akivel tárgyalunk, belül, ott a szívünk legmélyén ellágyul a gyanakvás, rákerül a papírra az aláírás, s ismét vásárra visszük, s veszteséges módon eladjuk az akaraterőnket. 

Hogy kinek? Önmagunk hasznának? A másik hasznának? Vagy magának az ördögnek, kit Jézus hazugnak mond, s a hazugság atyjának nevez? Ennyire drámai a helyzet? Hogy rögtön a bűnről, a mi legfőbb nyomorúságunkról kell szólnunk? 

Ha érzed a kifosztottság, a csalódás érzését újra meg újra a tükör előtt állva, látva azt, hogy bár jól indult a dolog, megint károdra csaptad be magad, szemet hunyva éberséged felett, biztos lehetsz benne: az ördög nem tétlenkedett. Megint könnyedén rászedett. 

Mert tudta, hogy bár gyanakvó vagy már, s egyre okosabb, még mindig egészen könnyen beadod a derekad. A színlelés miatt! Mert színlel az ember, színlel a Sátán, beismered, színlelsz te magad. Mindnyájan színlelünk, hisz' Shakespeare-rel szólva, „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő...”, nincs ebben semmi különös, játszunk, mintha cselekednénk, miközben nem csinálunk semmit. Beszélünk a tettről, s mintha közben megállt volna az idő! Nem történik semmi, csak színleli, hogy megteszi! 

És sajnos sokszor arra ragadtatjuk magunkat, hogy azt állítjuk, ilyen az Isten is! Nem cselekszik, csak beszél, megvárat, amikor ígér. Persze kérdéses, hogy ki-ki el tudná-e viselni, ha az Isten az ajándékait mind-mind a nyakába öntené? - mindenesetre kétséges a dolog. 

Mert nem színlel az Isten! Cselekszik Ő, de előbb felkészít rá! Ő nem ront be az ajtón, hanem késszé tesz arra, hogy ajtót nyiss neki. Ő nem adja fiát azonnal a keresztre, hanem előkészíti, s halálát korábban háromszor bejelenti. De cselekszik az Isten, s amikor Ő cselekszik, az ember térdre is esik menten! 

Ki vagyok hát én, hogy kétségbe vonom Őt? Ki vagyok én, hogy magamhoz hasonlítom, s azt mondom, az Úr Jézus az ördöggel cimborál, s így űz ki ördögöket? Pedig az ördög nem hasonlik meg önmagával, nem űz ki ördög sem ördögöt – tanít Jézus, miközben mi meghasonlunk önmagunkkal, s eközben szövetségre lépünk a Sátánnal, a hazuggal, a megtévesztővel, a megvezetővel, a hazugság atyjával, s ez által bukunk el, újra meg újra, s azt merjük feltételezni, állítani, kijelenteni, hogy Jézus is ezt teszi! 

Meglepő ez? Kicsit sem, hiszen hazudnak nekünk, hazudunk egymásnak, hazudunk magunknak, és ezer- meg ezerszer hazudunk az Úrnak: most már másképp lesz, többé nem teszem, nem fogok többé a kísértésben alulmaradni, nem fogom többé elhinni, hogy ezt lehet, hogy ezt kell tenni a boldogságért, emlékezni fogok rá, az édes ízt mindig az undor követi. És a kiábrándultság. Megvezetett megint az örökös színlelő! - nem komolytalan kissé ez a bűnbánat? Hisz' haza sem értem, s már megint elbuktam! És tudtam előre, hogy így lesz, csak remélhettem, hogy nem! 

De így lett, s így lesz, míg végső gyógyulásra nem lelünk majdan az Istennél! Addig pedig marad a harc, ellenséggel, s annak gondolatunkba férkőző szövetségesével, s a remény, hogy az Isten kegyelme kiemel bennünket az ördögi körből, s megtanít cselekedni, s végre nem színlelni, mert nélküle, látjuk, s egészen a bőrünkön érezzük, képtelenek vagyunk bármit is cselekedni, de Vele, a Győztessel, Vele lehet győzni, s Benne új szövetségesre találni, s talán egy szép napon megélni, hogy meggyőztük önmagunkat, s legyőztük önámításunkat. 

Egyszer. Aztán újra meg újra. De legalább egyszer... 

*   Quintus Tullius Cicero: A hivatalra páyázók kézikönyve in: Németh György: Hogyan nyerjük meg a választásokat? Lectum Kiadó, Szeged, 2006. fordította: Nótári Tamás