Vaskos köteteket töltenek meg a magyarázatkísérletek – miért engedte meg Isten a rosszat? Miért kellett a kereszt? Miért kellett kiinni a keserű poharat? Miért kellett a halál?

Nem állhatjuk meg, hogy ne keressünk válaszokat, még ha tudjuk is, hogy ezt a titkot boncolgathatjuk ugyan, de meg nem fejthetjük. Talán ha imádságos lélekkel kérdezünk, mégis megérinthet, formálhat a titok.

A kereszt drámája már az édenkerti tiltásban előrevetül. Miért kellett Istennek egy tökéletesen boldog állapotban halállal terhes tiltást bevezetnie? Nem lehet, hogy amikor Isten vállalja a teremtés kockázatát, hogy amikor az isteni lét egységébe beengedi a másságot, a Másikat, az embert, akkor beengedi az ütközés, a dráma kockázatát is?

Valahogy így közelíti meg a kérdést Ghislain Lafont francia katolikus teológus (http://www.vigilia.hu/regihonlap/2009/6/lafont.htm). Isten korlátozza mindenhatóságát azáltal, hogy teret enged egy önmagától különböző tényezőnek, az embernek. Már nem csak ugyanaz van, hanem van másik. De az ember sem csak önmaga van. Fel kell dolgoznia a Másik létét, jelenlétét. Hogy nem csak az egyetlen tényező a létben. Amikor Isten szólítja, ki kell emelkednie önmagából. Szoktuk mondani, hogy valaki „el van telve önmagával”. A másik jelenléte, szólító szava ebbe „robban be”. Ilyen értelemben amikor szólít engem a másik, többé nem lehetek teljes mértékben önmagammal eltelve, le kell mondanom önmagamról. És ez egyfajta halál. Ennek szimbóluma a tiltott Fa. Nem magam vagyok. „A másikkal való találkozáshoz meg kell halnunk önmagunk számára, főleg ha a Másik maga Isten” – írja Lafont.

Ez azért nagyon izgalmas gondolat, mert valójában azt jelenti, hogy a kommunió (az egymással való közösség), a találkozás eleve áldozatra épül. Egy picit mindig lemondok önmagamról, amikor a másikat próbálom megérteni. Ilyen értelemben az áldozat, talán mondhatnánk azt is, a szenvedés édeni formájában pozitív és építő dolog, egy tökéletes világban teljes mértékben az ember formálását szolgálta. „Építő jellegű lemondás”, „alkotó törés”. Mivel létezik Másik, máris van dráma, vagy legalábbis a dráma csírája. A francia teológus még tovább megy. Ez a dráma, mondja, valójában a Szentháromság Isten lénye mélyén rejlik: hiszen Isten eleve nem önmagában van, Isten viszony. A Szentháromság három személyét az abszolút önátadás jellemzi.

Az ismert bibliai kifejezéssel ezt persze úgy mondjuk, hogy Isten maga szeretet, így a bibliai felfogás szerint a szeretet a lét, a mindenség alapja. Nincs mozdulatlan egység: a másik utáni vágy, a felé való mozdulás a keresztény gondolkodásban alapvető. Talán ebben különbözik leginkább az általam igen nagyra tartott buddhizmustól, mely szerint alapvető cél minden vágy kioltása és a szenvedéstől való teljes szabadulás. A kereszténységban alapvető, hogy van másság, van személyesség, és a személy – a személyes Isten képmása – a másik személyre, a viszonyra, a kapcsolatteremtésre, az önmagából való kilépésre vágyakozik. De így ott az ütközés, ott a dráma lehetősége is. Ezzel szemben a buddhizmusból – írja például Northrop Frye – hiányzik a dráma, és nincs bűnbeesés-történet sem.

A bűnért hozott áldozat, Krisztus keresztje ugyanis ennek az első áldozatnak az elutasítását teszi jóvá. Az ember megtagadta a közösségért, a másikért való áldozatot és önmagába temetkezett. Ezért a bűnös világban az önmagunkból való kilépés valóban fogcsikorgató fájdalommal, szenvedéssel jár. Ezt a részét a dolognak C. S. Lewis fogalmazza meg nagyon jól Keresztény vagyok című könyvében, ahol azt mondja, hogy mi már annyira elteltünk önmagunkkal és annyira nem tudunk kilépni önmagunkból, hogy ez már valóban csak a halál árán lehetséges. Amikor Krisztus igent mond a keresztre, megvalósítja a maradéktalan és teljes önátadást az Atyának. Azt, ami mindannyiunk hivatása, célja, kiteljesedésre vezető útja lehetett volna, ha el nem utasítjuk. Azonban Krisztussal egyesülve „eltemettetünk vele együtt a keresztség által a halálba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk” (Róm 6,4). Vagyis az Istennek, a Másiknak való önátadásunk Krisztus által, őbenne, ővele valósulhat meg. Ezért mondhatjuk, hogy minden személyes kapcsolatunkban kirajzolódik és ki kell hogy rajzolódjon a kereszt mintája. A legkisebb odafigyelésben, a figyelmemből, az időmből, a pénzemből való adásban: társamnak, gyermekemnek, testvéremnek, barátomnak, minden ilyen jellegű nehézségben, küzdelemben jelen lehet Krisztus, és éppen ezért az élet forrásává válhat számomra. Így leszek stagnáló állóvíz helyett áramló forrássá.

Radikálisan, de nagyon szépen írja a már emlegetett Ghislain Lafont: „Az ember egy beszéd által megszakított végtelen vágy.” A másik ember szava viszont „azt kéri tőlem, hogy foglalkozzam vele, tehát hogy határt szabjak a saját vágyamnak, hogy megszakítsam azt azért, hogy az ő vágyával foglalkozzam, s ily módon a mi vágyunk által mozgatott közösséggé váljunk” Krisztusban, akinek nem csupán a vágya, hanem élete szakadt meg miérettünk.