A levegőben már érezni a tavasz illatát, a nap próbálgatja erejét és a madarak is dalra fakadtak már, de a velem szemben ülő apukának még mindig hatalmas a fájdalma.
Egy alagsori kis szobában üldögélünk. A sárga falakon absztrakt képek nyújtanak némi hangulatot.  A fotelek kényelmesek és a lassan kínossá váló csendet egy számítógép-ventilátor monoton zúgása teszi még elviselhetetlenebbé.  Ezért bemutatkozom és elmondom, hogy ki vagyok, hol vagyunk, majd megállapodunk abban, hogy tegeződünk. Megkérdezem tőle, miért jött el hozzám és miben tudok segíteni. Még szűkszavúan válaszolt:  

- A szenvedélybeteg fiam okozza a problémáimat.

-  Mesélsz nekem a fiadról?

- Persze. 1985-ben született Budapesten. Szerelemgyermek volt, nem terveztük a feleségemmel. Boldogok voltunk és felhőtlenül örültünk a kis jövevénynek. Gyönyörű gyerek volt, lelkesen neveltük.

- Emlékszel az iskolás éveire?

- Igen. Nem volt jó tanuló, de átrugdosták mindenből. Én kérdezgettem tőle hogy mi volt a suliban, de ő folyamatosan csak az mondta, hogy semmi. Ha pedig egy-egy szülőin vagy egy-egy bizonyítványosztásnál kérdőre vontam, akkor megígérte, hogy mostantól tanulni fog. Szerintem ebben az időszakban tanulta meg, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy a legkevesebb atrocitás érje.  Mindig tudta, mit akarok hallani tőle.

-  Továbbtanult?

-  Igen. Egy műszaki iskolába ment, ahol rossz társaságba keveredett. Hiába mondtam neki, hogy ne lógjon azokkal a srácokkal. Ő bólogatva igazat adott nekem, de másnap megint velük láttam. Konkrétan nem tudom, de szerintem velük kezdett el füvezni. Szerencsére a sulit befejezte és el is helyezkedett dolgozni egy cégnél.

-  Meddig dolgozott ott?

- Úgy két évet. Nagyon jó hely volt, én is szívesen csináltam volna azt a munkát.

- Mi történt? Összefügg a munkahely elvesztése a fiad drogozásával? – faggattam.

- Igen. Nagyon szorosan. Persze akkor még nem sejtettem semmit. Láttam, hogy a gyerek egyre érdektelenebb a munkája iránt, hogy későn jár haza, hogy furcsa sérülések vannak a kezén, de úgy gondoltam, hogy ez a fiatal felnőtt kor velejárója. Amikor rákérdeztem valamire, mindig kielégítő választ adott, de most már tudom: hazudott. Nem tudom, miért nem mondta el idejében, hogy problémái vannak. Miért nem kért tőlem segítséget? – maga elé roskadva némán ült előttem, majd nagyot sóhajtva folytatta: – Aztán egy napon átkutattam a szobáját és találtam pár fecskendőt, kormos kiskanalat, meg valami fehér kristályos port egy nejlonzacskóba csomagolva a hifi mögött. Mintha kés szúrtak volna belém. Elmondhatatlan fájdalmat éreztem. Amikor hazaért és beszéltünk erről, megígérte, hogy abbahagyja és azt mondta, hogy tudja, mit csinál. Gyanakvó lettem. Kémleltem a szemét, a karját, amikor csak lehetőségem volt rá. Ha kérdőre vontam, mindig ködösített vagy ígérgetett. Ekkorra már mesteri szinten űzte a félrevezetést. Én pedig hittem neki, mert hinni akartam neki. Belül kínzott a tudat, hogy nem tudok segíteni a drogos fiamnak. Tudtam, hogy hazudozik, viszont kitenni nem akartam otthonról.  Hát csak a fiam. Nem? – kérdezte, mintha várná tőlem a megerősítést.

- De persze. Rehabilitációra nem gondoltatok? – válaszoltam, kitérő kérdéssel.

- De. De azt már csak a végén. Pár év kálvária következett ezután. Ígéretek tömkelege. Megpróbáltam hideget–meleget, de semmi sem használt. Akkor került szóba a rehabilitáció. Megígérte, hogy lemegy, én meg adtam rá pénzt. Eldrogozta. De számtalan ilyen példát mondhatnék.

Aztán egy napon kopogtatott a rendőrség az ajtónkon. Nem véletlen volt az ijedségem. A zászlós némi undorral az arcán közölte, hogy rátaláltak a fiamra egy gyorsétterem mellékhelyiségében. Túladagolta magát, mondta. Meghalt.

Mardos belülről a gondolat hogy mit csináltam rosszul. Talán ha nem hagyom rá a dolgait. Talán ha nem dőlök be az ígérgetéseinek. Talán ha határozottabb vagyok, és arra nevelem őt is, hogy legyen határozott, őszinte és egyenes. Mindig ilyen voltam én is: nem mondtam el senkinek semmit őszintén. Miért lett volna a fiam más? Meghalt. Nem bírom, elviselni. Meghalt. Pedig megígérte, hogy nem hal meg.