Nick Naylor (Aaron Eckhart) az egyik legellenszenvesebb szakmát űzi, amivel ember csak foglalkozhat: a Dohánytudományi Akadémia(!) vezető szóvivőjeként az a feladata, hogy minél több embert vegyen rá a füstölgésre.
A manipulációk, elmosások és kiskapuk mestereként remekül állja az ellene irányuló támadásokat, sőt, show-műsoros szerepléseit és iskolai előadásait is képes népszerűsítő kampányának egy-egy újabb állomásává varázsolni. Karrierjének egyetlen szürke foltja, hogy mindemellett példamutató szülőként is teljesítenie kellene. 

 A Köszönjük, hogy rágyújtott! című film mintapéldája annak a (nem elég) sokszor hangoztatott jelenségnek, melyet úgy hívunk: a szavak ereje. Főhősünk valósággal brillírozik a verbalitás terén, eredményesen hárítja a vádakat, és a szabad akarat jelszava mögé bújva győz meg mindenkit egy „másfajta” gondolkodásról, mely szerint nem szabad az előítéletekre alapozni, hanem ki kell próbálni, meg kell ismerni a dohányzás szertartását, és csak utána dönteni annak ártalmasságáról vagy élvezhetőségéről. 

Nick feladata azonban folyamatosan nehezedik, hiszen egyre több kutatás mutatja ki a dohányzás és a különféle (halálos) betegségek közötti egyértelmű kapcsolatot, egyre több daganatos gyereket mutogat elrettentésül a tévé, ráadásul Marlboro Man is a dohányipar elleni perrel fenyegetőzik tüdőrákja miatt. Mindezek mellett már csak hab a tortán, hogy Finistirre szenátor (William H. Macy) épp dohányzás elleni fellépésével próbál magának támogatókat és szavazatokat szerezni; és akkor még nem beszéltünk a 10 év körüli Joey-ról (Cameron Bright), akinek olyan apára lenne szüksége, akire valóban fel tud nézni. 

Jason Reitman első egész estés játékfilmje szarkasztikus és abszurd humor segítségével próbálja bemutatni azt a bizonyos másik oldalt, amelyről a témában készült filmek általában hallgatnak. Nem akar azonban a füstölgés mellett állást foglalni, sokkal inkább elgondolkodtatni próbálja a nézőket, akiknek többségében a főhős iránti ellenszenv nagy valószínűséggel keveredik némi irigységgel, látva a fényűző életet és a rohamosan felfelé ívelő karriert, ami Nicknek jutott. 

 De vajon ki lehet-e bújni a felelősségvállalás alól remekbe szabott kommunikációs húzásokkal? El lehet-e hessegetni lelkiismeretünket olyan magyarázatokkal, hogy abban vagyunk jók, amit csinálunk, és ha mi nem végeznénk el ezt a munkát, akkor lenne más, aki a helyünkbe lépne? Nicket a film kétharmadánál sajátos támadás éri: elrabolják, lefogják és testét nikotintapaszokkal ragasztgatják tele. A túladagolásba majdnem belehal, így nem csoda, hogy egy pillanatra elgondolkozik saját és családja jövőjéről. 

Cigarettamentes élet és új munka, vagy az eddigiekben épített karrier és a régi kerékvágás? – ezek közül kell választania hősünknek. Döntését nagyban befolyásolja fia, akinek szeretne még évek múlva is őszintén a szemébe nézni. De vajon megváltozhat-e egy olyan ember, akinek a vérében van a félremagyarázás és a manipulálás? Mivel a film ambivalens vége nem ad egyértelmű magyarázatot, nekünk kell megválaszolnunk a kérdést. Elsősorban magunkkal kapcsolatban.