Szék az asztalra, lendület, nyújtózkodás – a csillárba csak nem kapaszkodhatok, padlásról létra le, akrobatamutatványok, gyöngyöző verejték... Reméltem, hogy kiszakadok a megszokott rutinból a szabadnapomon, de jobbat is el tudtam volna képzelni, mint a nagytakarítás.

„Ragyogása maga a világosság…”
Bármennyire törölgetjük, úgy látszik, vannak ablakok, amelyek nem lesznek makulátlanok. Vajon látják a homályos foltokat a járókelők is? Mit szól majd a szomszéd, vagy a csillogó látszatra mindig kínosan ügyelő anyós?
Hamarosan nemcsak én, de az ablakmosó pumpa is szuszog. Idehívnak segíteni, és nincs elég tisztítószer?! A ház haszonélvezője nem gondolt erre? Hiszen épp az ablakmosás az, ami igazán megkülönbözteti ezt a takarítást a többitől. Lehet, hogy nem is akarta igazán az egészet. Vagy annyira ódzkodik a nagytakarítástól, hogy aggodalmában megfeledkezett az egyik legfontosabb kellékről.
Még jó, hogy közel a bolt. Fájós lábaim még fel is üdülnek egy kis kerékpározástól.

 „Nincsen olyan rejtett dolog…”
Egy telefirkált tábla és egy kelléke vesztett kerti játék a szekrény tetején, egy lapos labda, egy törött mikádópálcika és egy bábu alatta. „Nem jók ezek már semmire!” – hallatszik egy túl szigorúra sikeredett hang a nappaliból. Rég elfeledett játékok. Emlékek. Mit dobnánk ki velük együtt olyan sietve?
Ami régóta lapul a szekrény mélyén, vajon leporolva visszatesszük, némileg elégedetten, hiszen megtisztítottuk, vagy ezúttal van bátorságunk megválni tőlük? Van-e erőnk, hogy lehozzunk egy dobozt a padlásról, és a rossz helyre pakolt tárgyaknak végre megtaláljuk a helyét?
A porszívó zsákja telik és a felmosófej egyre szürkébb. Mennyi rejtett kosz... Nem látta senki, és azt sem látja senki, hogy a szekrények teteje le van törölve, és az élekben felhalmozódott piszkot felszedte a vizes rongy. De mi, akik eltüntettük, tudjuk, hogy valami megváltozott, és e nélkül nem lenne tisztaságérzetünk. A felkavart por láthatóvá lett, majd eltűnt. Még a takarítóeszközökről is, amik csak arra vártak eddig, hogy végre kezébe vegye őket valaki.
Na, de ki dugta a szaloncukor csomagolását a kaspóba?!

„Krisztus jó illata vagyunk…”
Amit a legjobban szeretek benne, hogy nem csak a látvány változik meg. Legkevésbé kifinomult érzékszervünk még napokig dúskál a tiszta levegőben. Ez az egyre halványuló illat annyi mindenből tevődik össze: a kimosott függönyök illatából – a sötétítőfüggönyökéből is –, a citromos mosószerrel törölgetett ablakokból, a napfénnyel átitatott ágyneműből, a fojtogató por eltüntetéséből.
Milyen más szemmel látjuk azokat a helyiségeket, amelyekre ma nem jutott idő, amelyeket csak a szokványos hétvégi takarítással tudtunk rendbe hozni. Hát igen, hozzá lehet szokni a rendben tartáshoz és az elhanyagoláshoz is…

„Királyod érkezik hozzád…”
Elfáradtam. El kell ismernem, jólesett a mozgás és megérte az erőfeszítés. Milyen igazi fáradtság ez! Mennyire nem vágyom már olcsó ingerekre. Csak megpihenésre.
Jó, hogy amit tudtam, magam csináltam. Jó, hogy segítettem. Jó, hogy segítettek nekem. Igaz, hogy folyamatosan rendben tartjuk a környezetünket, de ezek után ki vitatná, hogy szükséges a nagytakarítás is ünnepek előtt?
Gyermekkoromban, hogy rávegyem magam, gyakran eljátszottam a gondolattal: úgy teszek, mintha egy uralkodó érkezne hozzánk vendégségbe. Minden apró részletre figyeltem, kifényesítettem a legkisebb felületeket is. Izgatottan fürkésztem, vajon mindent megteszek-e, hogy méltóképpen fogadjam a királyt.