Nem kellesz eléggé

Limonádé film a párkapcsolati önámításokról. Nem szoktunk ennyire könnyed filmeket ajánlani a magazinban. Mégis úgy gondolom, hogy fontos kérdéseket feszeget. Az őrült párkeresési harcban – mert főleg egy bizonyos kor felett ez így értelmeződik – az embernek új eszközökre van szüksége önmaga és méltósága megvédéséhez, mert próbálkozásról próbálkozásra sérül.

Hogyan magyarázzuk meg magunknak, ha valami nem jött össze? „Úgysem működött volna” ,,„érzelmileg éretlen volt”. Hogyan vigasztaljuk barátnőnket, ha nem sikerül a randija? „Jobbat érdemelsz!”. Nem mintha ismernénk a másik felet és az álláspontját, inkább azért, mert a barátnőnket próbáljuk biztosítani az értékeiről. De vajon mennyire fair a másik meg nem hallgatott felet lehúzni ugyanebben a félmondatban?

Meddig szabad elmenni a másik vigasztalásában? Még akár hazudhatunk is? Miért gondoljuk, hogy a másikat megvigasztalni csak a másik lehúzása által lehet? Biztos, hogy hosszú távon ezzel segítjük az esélyeit a boldogságra? Vagy csak nem merjük vállalni annak a terhét, hogy szembesítsük azzal, hogy igazából mondjuk túl harsány személyiség, vagy esetleg túlzottan akarja irányítani a helyzeteket, vagy éppen totálisan előnytelenül öltözködik, vagy koravén, van pontosan olyan túlzóak az elvárásai, mint a hollywoodi filmek happy endjei?

Pedig ki más vállalhatná ezt a felelősséget, mint a közelálló barát? Biztosan nem ezek a legkönnyebb beszélgetések, de a fesztelen hangnem és némi humor segíthet. Hibás felfogás, miszerint kevésbé szólunk bele az életébe a vigasztalással, mint a problémák kibeszélésével. Fontos az idő, az alkalom és a hangnem megválasztása ahhoz, hogy tapintatosak maradjunk.

Főleg pedig ott kell segítenünk, ahol az érdeklődés csak az egyik részéről van jelen. Filmünkben egy pultos fiú, minden kapcsolati titkok tudója az, aki egy szegény, sokat megjárt, álmodozó lányt lát el tanácsokkal az ismerkedés útvesztőiben. Ő az első, aki meri tálalni az igazságot: nem kellesz neki eléggé. Bár lenne mellettünk is egy-egy ilyen barát hasonló esetekben…

Diktátorok asszonyai és imádói

Diane Ducret könyvét olvasgatom Hírhedt diktátorok asszonyai címen. Rögvest a könyv elejére gyűjtött a szerző egy csomó rajongói levelet, melyeket Hitlernek és Mussolininek címeztek.

„ Egy szászország-béli asszony nagyon szeretne gyereket magától…”  szól az egyik Hitlernek, aki egyébként elhatárolódott az ilyesféle magánjellegű közeledésektől, rajongói ajándékait is csak a legritkább esetben fogadta el. Nem is jutnak el hozzá a levelek, létrehoz egy hivatalt, amely kezeli a bejövő postának ezt a szerelemmel és áhítattal átitatott részét, maga „nem keveredik magánügyekbe”. Sok hölgy ír neki az ismeretlenségből a közeli meleg barátság hangvételében: „Miért ez a félénkség, hogy titkos utakon indulsz felém? Nem értem, mi jár a fejedben. Tegnap este fél tizenegyig vártalak a lőszergyár központjában, de hiába…. Már fél éve együtt élhetnénk, ha nem ilyen titkos utakon közelednél felém…” Vannak, akik egyszerűen házassági szerződést küldenek neki, amit csak alá kellene írnia. Legjobban mégis az „Édes Adi!” címzésen nevettem. Mussolini egészen máshogy áll a rajongói táborhoz, élvezi, hogy dicsérik alkatát és egészen himnikus sorokba bocsátkoznak imádói, néha még teljesíti is egy-egy levélíró kérését, hogy küldjön egy fényképet, vagy segítse ki őket valamivel. Számtalan szeretője közé néha egy-egy levélen keresztül megismert hölgyet is beválaszt.

Egy újabb levél részletei: „Tegnap hatalmas tömeg közepén láttam magát… Tekintetünk összetalálkozott. Az arcom csodálatot és rajongást fejezett ki, felfedve Ön előtt érzéseimet. Az én mellkasomban igazi szív dobog, és nem szivacscafat, mint azoknak a buggyant asszonyoknak, akik egymás hegyén-hátán tolakodva rontottak magára a téren és szinte életveszélybe sodorták! Bolondok, gyilkosok, mennyire  gyűlölöm őket! Mielőtt megérkezett volna a városba, én voltam a világ legboldogtalanabb teremtése. Egy rideg férfihoz mentem feleségül, a házasság fullasztó kötélként tekeredett a nyakam köré. De most már biztosan tudom, hogy én Önt szeretem. Tegnap… még mielőtt kicsúszott volna a lábam alól a talaj, láttam, hogy maga is észrevesz engem… Éreztem, hogy megérintem Önt a szíve legmélyén. A meleg tekintet, amellyel rám nézett, mindent elárult nekem. Itt, Siena földjén egy virágszál csak arra vár, hogy leszakítsák. Ne hagyja, hogy elhervadjon! Ha a kezébe szorítja, megtapasztalja, micsoda szenvedély, odaadás és tapintat bújik benne.”

Mit lehet itt mondani? Olyan szerelem és pátosz gyűlik itt egybe egy istenné emelt alak számára, amely valószínűleg sosem teljesedik be. A hölgyek mégis jeleket vélnek felfedezni bálványuk részéről, aki valószínűleg sosem látta őket, még akkor sem, ha ott tolongtak egyszer a tömegben ahol megjelent. Álom. Talán éppen az a cél ezeknél a hölgyeknél, hogy az elérhetetlenbe kapaszkodjanak. Csak így túlélhető a házasságuk vagy éppen magányuk… Vagy azért kell egy ilyen elméleti szerelem, mert a valósakkal már eléggé megégette magát az illető? Ez a tökéletes kapcsolat?

Szeretni bolondulásig, de inkább a teljes őrületig

Újabb film a bájos Audrey Tautou főszereplésével. Igazi tündi-bündi történetnek ígérkezik: Angélique, egy fiatal művészlány beleszeret egy kardiológus orvosba. A film első félórája után azonban minden összezavarodik. Kiderül (aki tervezi megnézni, most hagyja abba az olvasást, mert lelövöm a poént), hogy ez a kapcsolat nem létezik, egyedül hősünk fejében. Az övében ugyanakkor olyannyira, hogy virágokat, ajándékokat, saját műalkotásait küldözgeti az orvosnak, névtelenül hívogatja, és szerelmes dalokat játszik bele a telefonba. A férfi pedig már minden kollégájára és páciensére gyanakszik, idegesen járkál közöttük félve, hogy végleg elveszíti felesége bizalmát, karrierjét, becsületét. Az őrültség nem áll meg itt, Angélique motorbalesetet okoz, hogy szerelme terhes felesége elveszítse a kisbabáját – mert úgy hiszi, akkor elválnak, és végre övé lehet a hőn áhított férfi. Abszurd pszichothrillerré növi ki magát a csendes romantikus film. Angélique sajnos a szembesítéstől sem józanodik ki, csak dühös lesz. Erotomán tudathasadással pszichiátriai kezelésbe veszik a lányt.

„A fejemben létező világ más, mint a valóságos. Az enyémben Loic szeret és oltalmaz engem, mindig mellettem van, nem hagy el soha. Ma már tudom, hogy ez a világ nem létezik, csak illúzió, a képzeletem szüleménye. Mindenki álmodik arról, hogy egyszer találkozik a nagy szerelemmel… csak én jobban beleéltem magam.” – vallja az egyik pszichiáternek. Csak én jobban beleéltem magam – visszhangzik a fülemben. Mennyi mindenbe éljük bele magunkat, és vajon milyen messzeségben tanyázik a zord igazság?

A film záró képe az, amikor Angélique szabadulása után a szekrénye mögött megtalálják az imádott férfi képét a be nem vett gyógyszerekből kirakva…

Vannak gyógyíthatatlanok: azok, akik nem akarnak gyógyulni.