Valami megváltozott. A gömb elég rosszul érezte magát egy ideje, kevesebbnek, ráadásul nemcsak önmaga lett mássá, de minden megváltozott körülötte.  Addigi szabad, bármely irányban nyitott gurulása semmivé lett, belső feszültsége, ami a biztos tartást adta neki, nincs már sehol, végtelenségének változatossága helyett önmagába visszatérő ismétlést talált maga körül. De a legrosszabb a világ volt. Lapos lett minden, szegényebb, fantáziátlanabb. Majd ráébredt, mi a baj: már nem gömb volt, csak egy kör. Valahol elvesztett egy dimenziót. 

Valami ilyesmit érzek magamban böjtön, húsvéton túl, ha hitemre nézek, valahol elhagytam egy dimenziót, nincs meg a háromból az egyik. Történt, hogy az idei nagyböjt kezdetén elhatározásra jutottam – én bizony most kihasználom ezt a hat hetet, megdolgoztatom a lelkem Istenhez kapcsolódó részét, hogy hitet gyakorlatoztatva érjek el erősebben a húsvéti magaslatra. Közben ébredtem rá, hogy valami nincs rendben, mint amikor egy új sportág elkezdésekor olyan izmokat fedezünk fel a fájdalomban, amiknek addig a létezéséről sem tudtunk. Bár ez rám így nem teljesen igaz, tudtam róla, csak valahol elmaradt. 

Három része van az igaz hitnek, ismerjük, tanultuk a káté szerint: ismeret, bizalom és engedelmesség. Három irány, ami adott, három rész, amiben gyakorolhatom magam.
A magasság – amit Istenről tudok. Egyre többet, valóban. Hitet építő írások, teológiai láthatár-szélesítések, értelmet mozgató igehirdetések, baráti és kierőszakolt hitviták – ez a rész rendben is volna.
A szélesség – hitem gyümölcsei, a megélt igazságok témák, életszeletek szerint. Gyakorolni magam az erkölcsben, szeretetben, alázatban – nem könnyű, de egyértelmű irányok. Ha van akarat, célokat is találhat az ember.
Ennyi. És itt hiányzik valami, itt sántít a hitem, jövök rá közben. De mi is?
A harmadik, a hitem mélysége, a bizalom, az Istenhez fűződő kapcsolatom erősítése – hát azzal mi lesz?! Olyant is lehet? Nem csak észben és tettekben erősíthetek, szívgyakorlatot is ad a böjtöm? 

Meglepetésemre valami ilyesmi történt. Nagyböjtben két különböző lelkigyakorlatot sikerült átélnem, átdolgoznom. Az egyiket barátokkal közösen valósítottuk meg, értő vezetővel a művészetterápia eszközeivel kérdeztünk rá magunkra és Istenre. Aztán lelkésztársakkal közösen tanultuk a közös munka eddig nem ismert és nem megfogalmazott lehetőségeit. Mindezek közben pedig – a böjt műfajából adódóan – amíg magammal foglalkoztam, kezdtem ráébredni, hol a hiba. Hiába adok még több ismeretet az eddigiekhez, hiába szélesítem hitem megvalósulásának spektrumát, ha a harmadik irány hiányzik, az egész szegényebb, torzabb, kevesebb.

 Spiritualitás. Amikor először hallottam ezt a fogalmat keresztyén körökben, megijedtem, hogy itt az új divatszó, ami mindenre megoldás lesz. A hiányát minden rosszban megtaláljuk majd, ami jó, abban pedig ott lesz, bizonyíthatóan. Nem tetszett, megvallom őszintén. De aztán kezdtem érteni, hogy nem maga a fogalom a lényeg, hanem amire utal. Az pedig nem új dolog, mindig megvolt, nevezték már lelkiségnek, szívbéli bizalomnak, Istenhez való vonzódásnak és ki tudja még minek. A hitünk személyes, intim, érzelmekkel telített részéről van szó, ami Istenhez köt minket. A harmadik dimenzióról, a mélységről. A mélységemről, amiről elfeledkeztem, pedig nem lett volna szabad. 

Vegyünk egy példát. Úgy van az, hogy csendességemben elém kerül egy ige, indulhat a vizsgálat: hitigazságok, vázlatpontok, tanítási alapanyag – megvan, pipa; mivel jár, mit hoz magával mindez a viselkedésben, etikai síkon, társadalmilag, a szeretetszolgálatban, a gyülekezet közösségében – megvan, pipa. De hogy engem miben erősít, miben változtat, személyes kapcsolatomra Istennel milyen hatással van – ez elmarad. Minek ez? Lelkizni, amikor fontosabb dolgok is vannak?! És közben elveszítettem egy dimenziót, a gömbből kör lett. A kettő között pedig egy világnyi különbség van. 

Megoldás? Nehéz, tudatosan odafigyelni arra, amiben nem az ész a főszereplő, furcsa, de nem megoldhatatlan. Előbújni, magamat megmutatni, engedni a vizsgálatot, felfedezni a hitem mélységeit. Őszintén várni és kérni az önvizsgálaton túl, hogy Isten is vizsgáljon. Engedni az Istenhez kötő és kapcsoló érzelmeket, hálaadást, örömöt, dicsőítést és persze a bűnbánatot, megrendülést. 

Most éppen utakat keresek. És persze a Szentlélekben is bízom, aki segít kibővíteni a teremet. Mert a kör olyan, mint egy léggömb, amelyből pont a levegő hiányzik. Csak fújni kell bele és kigömbölyödik, visszakapja igazi önmagát.