Nem is olyan régen látogatóban voltunk a nagymamámnál, akinek messze földön híres az almás pitéje. A szomszédok szinte igénylik havonta az ízletes sütit és mi, családtagok is sokszor emlegetjük ezt a csodát. Vendégségünk napjára is készült egy tepsi, amiből nem sok maradt másnapra. Öröm ült nagyim arcára, ahogy látta a fogyatkozó finomságot és a mi mosolyra húzódó, kerekedő arcunkat.

Otthon, aztán amikor már híre-hamva sem volt a csomagolt édességnek, szöget ütött a fejembe, hogy én is készíthetnék almás pitét. Lelkesen hívtam fel nagyit, aki szívélyesen lediktálta a receptet. Pontról pontra haladt, minden részletre kitért, így negyedóra múlva diadalittasan fogtam kezembe a nagyi-féle almás pite receptjét.

Hozzáfogtam a nagy műnek, ami ha kalandosan is, de elkészült, viszont nem lett ugyanolyan, mint a nagyié. Nem lett olyan magas, nem lett olyan omlós a tésztája és nem is lett olyan ízletes. Az első kedvetlenség után elkezdtem a miérteken gondolkozni. A folyamatot végiggondolva rájöttem, hogy néhol megváltoztattam a nagyim által diktáltakat, de csak azért, hogy finomabb legyen a nagy mű. Ide egy kicsit több lisztet, oda egy kicsit több cukrot és persze több alma, mindezt abban a reményben, hogy fokozhatom a hatást. Tudom én azt, hogy mit kell még belerakni vagy esetleg elvenni az alapanyagok közül. A végén pedig csodálkoztam, hogy nem ugyanazt a sütit kaptam. De hát hogyan is kaphatnám ugyanazt a sütit, ha nem követem pontról-pontra az utasításokat? Úgy gondoltam, hogy én jobban tudom, és még finomabbat csinálok, mint nagyim.

Az első lépés a tökéletes süti elkészítéséhez az, hogy beismerjem, én egyedül nem tudok almás pitét készíteni. Honnan is tudnék, hisz senki sem úgy születik, hogy tud almás pitét sütni. Aztán a következő, ami az előzőnél sokkal nehezebb, hogy elfogadjam azt a tényt, hogy valaki nálam sokkal jobban tud almás pitét készíteni. Számomra hatalmas alázat kellett ehhez. Kialakult „sütikészítő” egyéniségem nehezen engedte megformálni magát. És végül, de nem utolsósorban a sikeres végeredmény érdekében lépésről-lépésre követni kell az utasításokat és feltétel nélkül betartani azokat. Csak így várhatom, hogy ugyanolyan ízű, ugyanolyan állagú, azaz ugyanolyan finom sütit készítsek, mint a nagyié.

Nem volt nehéz ezt a gondolatmenetet átültetni az élet más területeire vagy magára az életre. Persze ezer kérdés merülhet még fel. Például, hogy akarok-e ugyanolyan „sütit”, mint a nagyié, vagy hogy találok-e olyan „sütit”, amit szeretnék ugyanúgy elkészíteni, lemásolni ahogy azt valahol láttam, éreztem, tapasztaltam vagy hogy egyáltalán akarok-e sütit sütni. Viszont ha már megtaláltam a sütim, és szeretném is lemásolni, akkor vajon megteszek-e minden tőlem telhetőt a tökéletes másolat eléréséhez. Ha konkrétan a keresztyén életemre gondolok, akkor jogos a következő kérdés: a legjobb tudásom szerint követem-e a zsinórmértékben leírtakat, vagy úgy gondolom, hogy én jobban tudok bizonyos dolgokat, és kedvem szerint változtatom a „receptet”. Beismerem-e, hogy egyedül nem megy, elfogadom-e az utasításokat és mennyire próbálom meg betartani azokat.

Csak rajtam múlik, milyen lesz az életem sütije.