Napok óta egy József Attila-vers jár a fejemben, töredéknyi, cím nélküli öt sor: 

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes. 

Az 1935-37 között keletkezett ötsoros töredékes volta ellenére is tökéletes. Akár egy gyermekmondóka. Az embernek az az érzése, itt aztán tényleg „egy szálló porszem el nem hibban”, sem hozzátenni nem lehet, sem elvenni belőle, ez így vésődött emlékezetünkbe, és már így is marad. Korszakok sem tudják kiforgatni, lebontani, átírni, másként fütyülni. Mert úgy képzelem, hogy fütyülgetett magában József Attila, talán zsírpapírt zörgetett épp a szél egy bokor ágán, s ő vele fütyült, ne légy szeles, ti-tá ti-tá, két hibátlan jambus, naná, a szél is költő. De aztán ritmust vált: tá-ti tá-tá-tá tá ti-tá, elvégre ilyen ellenpontozó aszimmetriákban leli kedvét a kor, a mindenkor, teszem hozzá, hisz hetvenöt év mit sem változtatott a „munkádon más keres” aktualitásán. S szinte élvezi a „szabálytalan”, verslábak és kolónok közül kilógó ritmikát, a nyugalmat intő munkadal ritmusvariációit: tá-tá-ti tá tá-ti-tá tá-tá / ti-ti ti tá-tá ti-ti tá-tá. Hogy aztán az utolsó sorban (félsorban?) visszatérjen a jambusokhoz: ti tá-ti-tá, de itt is egy fricskával: az „ugy érdemes” úgy lesz hibátlan jambus, ha a helyesírását „elrontja”, az „úgy”-ot megkurtítja egy kicsit. De hát szélnek és lírának ezt szabad. Egy másik József Attila-töredékkel szólva: 

Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra: logika,
de nem tudomány. 

A líra belső logikája szerint lüktet, ahogy a növény érik és levelet hajt, ahogy a lét benne megnyilvánul, s majd illatos füstként száll a magasba. Miféle tudomány tudná ezt pontosan mérni és rögzíteni, lekottázni a növény fejlődését. A líra hangszer és nem műszer. Ráadásul olyan ősi hangszer, amelynél a hangokat nem rögzített billentyűk, hanem az ujjak illesztik a helyükre. Olyan érzékeny hangszer, amelyen csak kottázhatatlanul érdemes játszani. És mégis, ha sikerül, az az érzésünk, hogy így tökéletes.

De mi az a tökéletes? A szó a magyar nyelvben a ’tökél’ ige származéka, a valamit elhatároz, véghezvisz, teljessé tesz jelentésből ered, mérnöki befejezettségre utal. Ugyanakkor a bűntelen, hibátlan jelentés is hozzákapcsolódik. „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei atyátok tökéletes” – olvassuk a Hegyi beszédben (Máté 5,48), és arra gondolunk, Jézus itt elérhetetlenül magasra teszi a mércét. Ám a görög szó: teleiosz nem a hibátlant, hanem a bevégzett, teljessé vált, érett állapotot, a célban levőt jelenti inkább. S hol lenne máshol célnál az ember, mint Istennél, a lét forrásánál. Ahol az ember is lehet érett, akár a gyümölcs vagy a leveles dohány. A líra, a lant logikája szerint, ahogyan Dávid énekli: 

Kész a szívem, Istenem,
Kész a szívem arra,
Hogy énekeljek és zengedezzek!
Ébredj, lelkem,
Ébredj lant és hárfa,
Hadd ébresszem a hajnalt!
(Zsoltárok 57,8–9) 

De hát miért kell a hajnalt ébreszteni? Ébred az magától. A tudós pontosan meghatározza, a napcsillag járása alapján beméri felkelésének idejét, naptárba rögzíti rendjét. Mit változtat ezen a lant és az ének? A költői kép „ébresztése” azonban nem a nap járását módosítja vagy előfeltételezi, hanem a zsoltáros lelki/szellemi egzisztenciáját igazítja a fennvalóhoz, ehhez teremt analóg belső állapotot és metaforikus képet. Nem szereptévesztésről van tehát szó Dávid részéről, valamiféle dalnoki túlkapásról, hanem lélek és lant és hajnal létanalógiájáról, hogy amiképpen a nap felkel, azonképp a dalnok is felkel, hogy rendelésének megfeleljen. Így lehet helyén lévő, tökéletes.

Ezt az analógiás képalkotást alkalmazza József Attila is az idézett két versben. Szinte magáért beszél a csillagok makrokozmosza és a dohánylevelek mikrokozmosza, párhuzamot vonva a költő, az ember létével. De van még egy kép, ami felett könnyen elsiklunk, ha csak e két kozmikus képre figyelünk. Annál is inkább, mert egy szóképbe, szójátékba bújik. Első hallásra csak egy megszokott szófordulat: „Ne légy szeles.” Ugyan már, ne bolondozz. Ne kapkodj. Ne légy olyan, mint a lenge szél, amely hol itt, hol ott fújdogál, azt sem tudod, „honnan jön és hova megy” (János 3,8). Holott a szél a titkok tudója, hordozója. A lélek ébresztője, a lélek analóg megnyilvánulása. A költő (a dalnok), tudván tudjuk, szeles, bolondos, kiszámíthatatlan ember. Nem olyan pontos, precíz, mint a csillagok mozgása. Titkait sorokba és sorok közé, hangokba és csöndekbe rejti, ezáltal borzolja, ébreszti fel bennünk a lelket. Kiszámíthatóan unalmas lenne. József Attila két félsora egymásra rímel, ritmusával és jelentésével is: az „ugy érdemes” megfricskázza a „ne légy szeles” parancsát. Nem érvényteleníti – hiszen dolgozni csak a csillagok nyugalmával érdemes, valóban. Ám dalolni csak szellő módján érdemes, máskülönben hogyan is ébresztené a lelket. Szél nélkül mit is érne a hajnal.

Az Ódában is szél ébreszti a szeretett nő lényét: „Az úton senki, senki, / látom, ahogy meglebbenti / szoknyád a szél.” A Flórában is „Szól a szellő, szól a víz, / elpirulsz, ha megérted. / Szól a szem és szól a szív, / folyamodnak teérted.” S miután szerelmet már csak versben remél, és ki kell mondania: „Tudod, hogy nincs bocsánat”, a tiltások sorába – „Ne vádolj, ne fogadkozz, / ne légy komisz magadhoz…” – csatlakozik a „Ne légy szeles.” Így lesz teljes a sor. Tökéletes.