A nőgyógyász ajkáról felhangzó „Igen, Ön babát vár, hölgyem!” mondat elhangzása után az anyában felszabaduló örömmámor ellenére, kinél milyen formában, megjelenik a szorongás érzése. Vajon jól fogom csinálni? Jó anya leszek? S az idő múlásával pedig felmerül a kérdés: jó anya vagyok?

Kevés kivételtől eltekintve azt mondhatjuk, hogy a szíve alatt egy piciny életet hordozó nő ösztönösen jó anya szeretne lenni. Talán azért, mert ő személy szerint nem élhette át gyermekként, hogy édesanyja jó anya lett volna. Vagy azért, mert szeretné azt a lehető legjobbat nyújtani gyermekének, aminek segítségével felnőttként eligazodik az addigra még inkább megváltozott világban, amelyet ki tudja, mi mozgat majd egykor. Egyesek akár presztízskérdést is csinálhatnak a jó anyaságból. De azt is el tudom képzelni, hogy a jó anyává válás mozgatórugói között találjuk azt a bizonytalanságból fakadó teljesítménykényszert is, miszerint természetes ösztöneimben nem feltétlenül bízva itt valamit nekem fel kell mutatni, nem is akárhogyan...

Ez az utóbbi gondolat merésznek tűnhet, de a teljesítményt, versengést napjainkban piedesztálra emelt világunkban érthető. Az ösztöneinkben rejlő jó anyaságra való belső igényt felerősíti a külvilág teljesítmény-orientált valósága. E kettő találkozása görcsös megfelelni akarást idézhet elő, s ez negatívan fejti ki hatását. Mindenáron igyekszem jó anya lenni. Gyötröm magam, mert arra eszmélek, hogy erőfeszítéseim ellenére egyre rosszabbul teljesítek, s képtelen vagyok jó lenni az anyaságban. S itt álljunk meg egy pillanatra. Tényleg ez az az irány, ami felé haladnunk kell nekünk, anyáknak?

Nem gondolom. Sőt, a brit gyermekgyógyász, majd pszichoanalitikus D. W. Winnicot (1896-1971) munkásságának és tanulmányainak köszönhetően bizonyossággal állíthatjuk, hogy az „elég jó anyává” válásra való törekvés éppen elég. S mi jellemzi az „elég jó anyát”? Az „elég jó anya” gyermeke igényeit, testi-lelki szükségleteit figyelembe véve gondozza őt.

A gyermekünkre való ráhangolódás a fogantatás pillanatától elkezdődik, s a születést követő első napokban csúcsosodik ki. Hiszen ebben az intenzív ismerkedési fázisban az édesanya egész lényével a csecsemőjére koncentrál. Ennek az ún. elmélyedt anyai elfoglaltságnak (Székely Ilona fordítása) az a szerepe, hogy ezáltal válik képessé az anya valóban ráhangolódni gyermeke rezdüléseire, szükségleteire, kezdeményezéseire, ill. alkalmazkodni ezekhez. Az első hetekben a csecsemőről való fizikai gondoskodás mellett az édesanya fejlődő gyermeke jelzéseit is képes lesz értelmezni, s aszerint cselekszik.

Az elég jó anya biztonságot nyújt és elfogadást közvetít gyermeke felé, aki ily módon éli meg élete első hónapjaiban az ősbizalmat (E. Erikson) és értékességét, szeretetre méltóságát. De úgy vélem, ez nemcsak az első hónapok fő feladata. Saját gyermekeim növekedése kapcsán azt tapasztalom, hogy nap mint nap így vagyok jelen az életükben. Felelek azért, hogy biztonságos környezet vegye őket körül, hogy biztonságban érezzék magukat – mind testi, mind lelki értelemben. S számtalan formában „vizsgázom” arról, hogy tényleg el tudom-e fogadni őket a maguk valójában.

Tévedés lenne azt hinni ugyanakkor, hogy az elég jó anya gyermeke rabszolgája. Ellenkezőleg. Az elég jó anya  Karácsony Sándor kifejezésével élve gyermeke növelője.
Hiszem, hogy arra rendeltettünk, hogy gyermekünk magával hozott, Istentől kapott adottságainak kibontakozását figyelemmel kísérve segítsük és támogassuk őt személyisége fejlődésének útján. Természetesen eközben hibákat követhetünk/követünk el, de reménykedhetünk abban, hogy elég jó anyaként és elég jó apaként úgy nevelhetjük, növelhetjük gyermekünket, hogy ő felnőttként megállja a helyét, s életéért Istennek lesz hálás.