A legtöbb embernek a címbeli kifejezésre az juthat eszébe, hogy a lelkész nem fekete (régebben azt mondtuk volna: nem néger, ma inkább úgy mondják: nem afro-európai), mármint hogy a bőrszíne fehér, és nem más színű. És ehhez nyilván sok képzettársítás is járul. 

Nemrég hallottam a „fehér lelkész” kifejezést egy idősebb lelkész szájából arra való utalásként, hogy kevés az igazán jó, hiteles, hívő lelkész. Már a ma református lelkészként szolgáló atyafiak között. Még azt is megkockáztatta, hogy a mai lelkészek csupán kb. 10%-a ilyen, mármint hívő, de lehet, hogy az is túlzás. 

Talán sokan érzik ennek a problémakörnek a lényegét, hiszen a református egyházban elég széles skálája van a lelkészek megítélésének a jó szándékú „mindenki hívőtől” kezdve a különböző kegyességi csoportok ítélkezésein át a „csak a mi táborunk az igazi”-n keresztül addig, míg valaki a vele ellentétes (?) kegyességbe tartozót a „sátán kutyájának” hívja. Hogy aztán az egyébként úgymond hívő valóban az-e, az más lapra tartozik. Nyilván ennek részben mély lelki, részben történelmi, és kegyesség-történeti magyarázata is van. Ezekről most nem akarok írni, bár van véleményem, amelyet talán itt is, ott is fel lehet fedezni. 

Én igazán most a fehér lelkészekről szeretnék írni, már ha vannak ilyenek, vagy ők is legalább oly ritkák, mint a fehér holló (ez aztán egy igazán jól eltalált hasonlat!). Bár azt nem tudom, hogy az igazi hollóknál mi a valós arány. 

Leszögezem, hogy –  ha léteznek is – én nem tartozom a fehér lelkészek táborába. Pontosabban: nem tartom magam oda tartozónak. Nem is csattanok fel álszerényen, hogy Pál apostol már elvette az első helyet a bűnösök listáján, és én lennék a második (ilyen szöveget már hallottam). Nem is azért gondolom, mert én inkább a fekete (sötét) lelkészek közé tartozom – már ha vannak ilyenek –, akik egyenesen keresik a bűn útját, s annak az igének a töredék-igazságát hirdetik fennen: hogy „Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem” (Róm 6,1), s egyéb látványos fekete üzelmeim sincsenek. 

Sőt van egy magam számára megfogalmazott hitvallásom, amely kapcsolódik a Heidelbergi Káté 26. kérdéshez: „Mit hiszesz, amikor ezt mondod:” Nekem ez a furcsa szó ragadta meg a fantáziámat: HiSzeSz, s ebből alkottam meg a magam elvárását, hitvallását, ami egy lelkésznek fontos lehet. Hitelesség – személyesség – szeretet. Sokáig tartottam magam ezekhez a szavakhoz, hogy a lelkészi szolgálatomban ezek a fogalmak vezéreljenek, sőt most is meghatározóaknak gondolom. De éppen ez a három általam kitűzött és fontosnak tartott fogalom az, amelyben a leggyengébbnek érzem magam. Ha értenék a pszichológiához, biztos kiderülne valami mélylélektani dolog a háttérben, de hála Istennek ennyire nem értek hozzá, így ezt a vonalat el is vetem. De miért lett bennem ekkora küzdelem? Hitelességem egyáltalán nincs, személyességem felszínes, a szeretetem meg csapnivaló és időnként hamis. A sok kérdés között feljön bennem, hogy de hát miért is van ez így? 

Nemrégen egy teológussal beszélgettem az alkalmasságról – az övéről – (egyébként az öt év a teológián nagyjából erről szól), s ez engem is belső vizsgálódásra késztetett: alkalmas vagyok-e a feladatomra? Húsz éve vagyok lelkész: nem ürültem-e ki? Nem vesztettem-e el a maradék hitelemet? Mi van, ha belül úgy érzem, méltatlan lettem a feladatra, az elhívásra? Akkor oszthatok-e egyáltalán úrvacsorát? Mérlegeli ezt valaki? Vagy úgy érezhetem magam, mint amikor nemrég teológusokkal Szovátán jártunk, és mutattam nekik egy szép, régi, fafaragásokkal díszített tornácos villát, mondván, hogy ez jellemezte korábban a fürdőhelyet. S amikor közelebb mentünk a használaton kívüli épülethez, akkor derült ki, hogy szinte nincs is mögötte már ház, elrohadt, szétkorhadt, szétázott az egész, s már csak a homlokzat még romjaiban is míves díszei emlékeztetnek a hajdani patinás villára. Jézus szava jutottak eszembe: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.” (Mt. 23,27-28) 

Egymásra szívesen mutogatunk, de hányan nézünk szembe saját síremlékeinkkel? Hányan mutatunk ilyen „viszonylag jó állapotban lévő házat” egymásnak? Kívülről minden rendben látszik, ahogy a „Hogy vagy?”-ra röviden és egyszerűen „Jól”-t válaszolunk, mert nem akarunk tovább beszélni és nem nézünk szembe a romos lakással, a szétázott bútorokkal, a leomlott falakkal, a beomlott tetővel, az üres lakótérrel. A foszló hullákkal vagy éppen a megszáradt csontvázakkal végképp nem, és a hozzájuk tartozó tisztátalansággal sem. 

Nem mindegy persze az, hogy mások hogyan látnak, ki lát kit fehérnek vagy feketének. Vagy szürkének vagy éppen színesnek. Többnyire azért van mindez, mert szeretünk igazodni másokhoz. Maga az egyházi légkör is erre kényszerít bennünket. Az ember, ha bevallja, ha nem, mégiscsak meg akar felelni másoknak, és nagyban befolyásolják a környezetének elvárásai. Ez persze legtöbbször nem megfogalmazott dolog, hanem bennem van, és simán megélem. S ez alakítja ki a valahová (egy táborba) tartozás igényét. Meg akarok felelni másoknak, esetleg magamnak, de Istennek? 

S az sem mindegy, hogy valaki a saját küzdelmeiben egyedül van-e, vagy másokkal együtt harcol. Azért lennénk egyház, mert egy házban lakunk, még ha kicsit romos is. A költő is azért retten meg az éjszaka az ablakán belépegető madártól, s azért esik kétségbe, mert egyedül van. 

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólnék, alig sóhajtva. „Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok… holnap ez is messziszáll.”
S szólt a Holló: „Soha már!”
(Edgar Allan Poe: A Holló) 

Úgy is írhatom, hogy a kicsiny sereg pedig azért nem csügged el, még ha vad ellenség tör is rá, mert ügye az Istené, és Gedeonokat állít mellé. Ezért is lenne fontosabb szerepe a szolidaritásnak, az egymás mellé állásnak, a szeretet kifejezésének, mint az ítélkezésnek. Ezért kellene a 10%-nak (ha van ilyen) hordozni a 90%-ot (ha van ilyen), s nem a saját tollaik fehérítésével foglalkozni. 

És vallom a zsoltárok tisztító szavait is: olyanok lesztek, mint a hó(holló). „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” (Ézs. 1,18) Már az sem mindegy, hogy én látom-e magamat olyannak, amilyen vagyok, vagy mások mondják rólam. Az végképp nem, hogy maga Isten ítél-e meg, s ismerem fel, vagy vezet rá, hogy mi is a hézag. E nélkül nem sok esélyünk lenne. De hogy tartjuk-e egymást olyan valakinek, aki képes ezt megítélni, aki képes odaállni Isten elé, az a fő kérdés. Mert egyedül az ő megtisztító szeretetében bízhatunk!