Ha sorra veszem életem eddigi fontosabb történéseit, akkor be kell látnom, hogy cselekvéseim legfőbb mozgatórugója a perfekcionizmus volt. Bár sokáig rejtve volt előttem, évtizedeken keresztül úgy működtem, hogy amibe belekezdtem, azt csakis 110%-osan érdemes csinálni. Ami nem így ment, azt egy idő után nem folytattam. Azt az elméletet kreáltam hozzá, hogy ha nem vagy képes valamilyen tevékenységet magas szinten művelni, akkor ne büntesd embertársaidat azzal, hogy izzadságszagú produktumot gyártasz. Általános iskolában például hamar bebizonyosodott, hogy egyes készségtantárgyakhoz vajmi kevés közöm van, ezért az évek múlásával sem törtem magam, hogy akár a sport, akár a képzőművészet terén „önmegvalósításba kezdjek”. (Mára tudom és érzem, milyen jó hatása van a sportnak, s milyen erőforrás az alkotás.) S bár zeneileg valamelyest képzettnek tartom magam, mégsem lett belőlem elismert énekes, vagy valamely világhírű kórus tagja, sőt a magas szintű igényességre való törekvésem folytán szinte az éneklés örömétől is megfosztom magam.

Talán nem vagyok egyedül, s mások is tudnának mesélni ilyen élményekről, érzésekről, tapasztalatokról. Mindenesetre teherként élem meg ezt a fajta teljesítménykényszert és tökéletességre törekvő görcsös vágyat. Olykor annyira megbénít ez a vélt tökéletességhez való ragaszkodás, hogy még azt sem tudom nyújtani, amire képes vagyok. S folytathatnám azzal a gondolatmenetet, hogy ezáltal végképp romba dől az önbecsülésem.

Amikor évekkel ezelőtt ez tudatosult bennem, arra jöttem rá, hogy kétszeresen is terhelt vagyok ebben a tekintetben. Egyfelől, mi tagadás, személyiségem egyik komponense a belső teljesítménykényszer. Másfelől ez szerencsétlen módon külső teljesítménykényszerrel párosul, amely elsősorban abból fakad, hogy lelkészcsalád első gyermekeként láttam meg a napvilágot.

Ez utóbbinál időzzünk el egy kicsit.
„Lelkészcsaládban felnőni nagy teher lehet.” – írja a Timothy, L. és Sanford, M.A. szerzőpáros a Muszáj tökéletesnek lennem! …és egyéb paplakbeli tévtanok című művében. E rendkívül találó könyv elolvasását követően, amelyet egyébiránt minden kedves érdeklődőnek jó szívvel ajánlok, mégis mintha a teher veszíteni kezdett volna súlyából. Nagy felismerésem volt például, hogy nemcsak a szüleim, hanem a gyülekezet, illetve a társadalmi közeg is valamiféle elvárást támaszt személyem mint lelkészgyerek felé. Mintha a lelkészgyerek már-már a tökéletes gyermek kellene hogy legyen. Az pedig elevenen él bennem, hogy ez mekkora belső feszültséget szült bennem, arról nem is beszélve, hogy az érzelmeim leszabályozásához, elfojtásához vezetett. Ugyanakkor minden lelkészgyerek más és másként reagál ezekre a téves meggyőződésből fakadó elvárásokra. A kitörni vágyás akár szélsőséges lázadás formájában is jelentkezhet. Mekkora igazságtartalma van ebből a szempontból a „papfi gazfi” mondásnak.

Most térjünk át a lelkészgyerek „problematikáról” az első gyerek jelenségére, hiszen amint a fentebbi sorokból kiderült, úgy vélem, túlzott megfelelni vágyásom ehhez is köthető. Kezdő szülőként én magam is tapasztalom, milyen nagy a kísértés, hogy egy anya ország-világnak megmutassa, hogyan is kell gyermeket nevelni. Ebben nem akadályozza meg semmi, hiszen a nap 24 órájában „semmi más dolga sincs”, minthogy édesanyaként teljes figyelmével, odaadásával fejlődő gyermekére koncentráljon. S naná, hogy jól akarja csinálni.

Végezetül annyit elárulok, hogy bár a maximalizmus, teljesítménykényszer útitársként talán életem végéig velem marad, de szelídítgetem, s ebben nagyon sokat köszönhetek ezekben az években 2 éves ikerfiaimnak. Ugyanis az ő nevelgetésük, növelgetésük kapcsán megéreztem, hogy a képzelt tökéletességhez való ragaszkodásom ártalmas, s senkinek sem kell megfelelnem. Ők azáltal élnek meg engem hiteles, kongruens személynek, hogy ha önmagamat reálisan szemlélve, önmagamat elfogadva, önmagamat adva tudok feléjük fordulni. Így egy elégedett édesanya mellett elégedett gyermekek növögetnek, s ez reménység szerint olyan örökség, amelyre szívesen gondolnak majd vissza.