A minket körülvevő világ jórészt olyan tárgyi elemekkel népesül be, amelyeket a lehető legjobbnak találtak ki vagy terveztek meg, mégsem lettek azok. Kispórolt anyagok, kifelejtett műveletek, meggyorsított eljárások, megkurtított költségvetések a felelősek, de a végeredmény mindig ugyanaz: kézbe vesszük a tárgyat, és azt érezzük, hogy a cél világos, de a megvalósulás messze esik tőle.

A minket körbevevő tárgyi világban van egy olyan műtárgy, amelynél pont a fordítottját érezzük: egyáltalán nem akarja a tökéletesség eszményét megközelíteni, és talán éppen ezért nagyobb esztétikai élvezetet jelent a kézbevétele, mint egy tökéletesnek elgondolt tárgy esetében. 

Ez a japán teáscsésze, az úgynevezett „chawan”. Ha még nem láttál ilyet, akkor múzeumok honlapjain megnézheted, vagy a neten rákereshetsz, találhatsz is róla képeket bőven.

 Nemrég néhány múzeumban őrzött chawant visszakértek a japánok, mert úgy ítélték meg, hogy a kézbevételre, használatra szánt tárgyak megfakulnak, elvesztik színüket, értéküket, ha nem használják őket.  Mi a feleségemmel pár éve beszereztünk egyet, és a porított japán zöld teát, a machát abból szoktuk inni.

Persze nem tudom kézbe adni, mert elválaszt minket a tér és még sok minden, de egy chawan látványa is figyelemre méltó. Ránézésre látszik, hogy egyenetlen, girbe-gurba a széle, hólyagos rajta a zománc, összefolynak rajta a színek, többnyire esetlegesen, vagy esetlegesnek tűnően. Nagyon messze áll a tökéletestől, de nem is akar az lenni. Ellentétben a kínai teáskészletekkel, melyek próbálnak teljesen szimmetrikusak, egyenletesek mondhatni „tökéletesek” lenni. Hogy melyik tetszik jobban? Nekem a japán, mert nem hiszek a tökéletességben. Vagy legalábbis nem hiszek abban, hogy érdemes azon erőlködni, hogy tökéletes legyen valami, és kizárni az alkotás folyamatából a véletlent, az esetlegeset.

Hogyan született ez a furcsa küllemű eszköz?

Az önálló japán teáscsésze kitalálója egy cserépkészítő volt, soha nem tanult korongozni, ezért a kissé keményre szikkadt agyagból egyszerűen kifaragta a csészéket, mintha szobrok volnának. Kezdetleges kemencéjét csak alacsony hőfokra tudta felhevíteni; kis égetőterét úgy próbálta jobban kihasználni, hogy a csészét nem hagyta a kemencében kihűlni, hanem egy hosszú nyelű kovácsoltvas fogóval még forrón kivette, és rögtön újat rakott a helyébe. Mindössze kétféle színben készített csészéket: vörösben és feketében.

Ezzel új művészet született. Létrejöttek új irányzatok, melyek már nem ragaszkodtak a vörös és fekete színhez. 2010-ben  az egyik japán fazekas-mester blogja szerint 20 millió yenért /kb. 41 millió forint/árultak egy chawant, mely valamikor a Momoyama periódusban készült.

Ennyit ér egy nagyon is tökéletlen, esetleges műtárgy, mely a wabi-sabi filozófiáját hivatott kifejezni. Mi az a wabi-sabi? A „wabi”  szó a dolgok egyszerűségében, természetességében, befejezetlenségében és tökéletlenségében rejlő megragadó erőt, a „sabi”kifejezés pedig az időlegességre, a változásra és a mulandóságra utal.

Tehát az esetleges és egyszerű, a változásra mutató áll szembe a tökéletességet célzóval, de attól mindig elmaradóval.

A tökéletesség csak illúzió, ez az illúzió mégis mindig is kelendő és vágyott portéka volt.  

Jól emlékszem egykori tanáromnak, dr. Bodrog Miklósnak a szavaira: „Van olyan ember, akinek az illúzió kell.” Ezt annak kapcsán mondta, hogy hiába hiteles és reális talajon álló egy igehirdetés, lehet, hogy azért fog süket fülekre találni, mert a hallgatóság esetleg az illúzióra vágyik – és nem feltétlenül azért, mert úgy akarja, hanem mert ahhoz szoktatták hozzá.  

Az az ember, aki a tökéletesség illúziójára törekszik – mint mások által róla alkotható képre, azzal előfordulhat, hogy elutasításba ütközik környezete részéről. Mert a tökéletes – még ha csak annak látszatával van is dolgunk – elzárja előlünk az együttérzés és a szeretet csatornáit.

Nemrég volt egy remek jelenet a „Született feleségek” (Desparate housewives) sorozat egyik részében; az Eva Longoria által alakított Gabrielle Solis abban az iskolában, ahová leánya jár, az iskolai szülői önkéntesek élére kerül, és az a feladata, hogy megszervezze és koordinálja például az iskolai rendezvényeket. A többi anyuka mindaddig elutasítja a személyét, és csak nehezíti a munkáját, amíg egy alkalommal Gabrielle férje, Mr. Solis részegen be nem támolyog az egyik összejövetelre, ahol lelepleződik Gabrielle titka, és lefoszlik róla a tökéletesség illúziója, mert ott rögtön láthatja mindenki, hogy férje alkoholista, és házassága korántsem tökéletes. És ahogy a többiek szemtanúi a jelenetnek, szinte fellélegeznek a megkönnyebbüléstől, megenyhülnek az irányában és rögtön felajánlják a segítségüket.

 És Isten? Ő tökéletes?

Nos, talán meglepő, de a keresztyén teológia Aquinói Tamás óta módszeresen kerüli a tökéletesség kifejezését Istennel kapcsolatban. Aquinói Tamás a Summa Theológiában ezt írja: „Úgy tűnik, a tökéletesség nem tartozik Isten tulajdonságai közé. Mivel akkor mondjuk valamire, hogy tökéletes, ha az teljesen kész van. De Istenre nem illene ilyet mondanunk. Továbbá: Isten lényege a létezés. De a létezés tökéletlennek tűnik, hiszen mindenféle változásra fogékony. Ezért Isten tökéletlen.”

Isten a vádlottak padján (God on trial) című, Andy de Emmony által 2008-ban rendezett film azon a történeten alapszik hogy 1943-ban Auschwitzban, a haláltáborban az egyik barakk rabjai bíróságot állítottak fel, hogy kiderítsék: bűnös-e Isten abban, hogy felbontotta a szövetségét népével, a zsidósággal. A per során megszólalnak hívők és hitetlenek egyaránt, végül a rabbi mond beszédet,  aki – kezdve az Egyiptomból való szabadulástól egészen Dávidig és Bethsabéig veszi végig az Ószövetség történeteit, hogy mindenkiben megfogalmazódjék a vád és a szörnyű felismerés: Isten nem jó (vagyis nem tökéletes): nem volt jó az egyiptomi elsőszülöttekhez; nem volt jó az egyiptomi hadsereghez, amely ott pusztult a Sás-tengerben; nem volt jó Saul idején az amálekiekhez, akiknek a teljes kiirtását parancsolta. Nem mondhatjuk – fejezi be a rabbi –, hogy Isten jó (volt), csak azt, hogy a mi oldalunkon állt. De már nem áll, és erre akkor jött rá, amikor meglátta az egyik német katona övcsatját, amelyre az volt írva, hogy: „Gott mit uns”, vagyis „Isten velünk van”.

De nézzük újszövetségi nézőpontból a tökéletesség kérdését:
Isten emberré lett – ez sarkalatos keresztyén tanítás: egyrészt ez azt jelenti, hogy ha esetleg tökéletesnek lehetett volna is Őt tartani azzal, hogy emberré lett, feladta a tökéletesség pozícióját: egyáltalán nem tökéletes körülmények közé született, földi élete nélkülözésekkel és számos problémával volt terhelt– ezért mondjuk, hogy szegénnyé lett és a végén meghalt értünk. Lehet-e tökéletes, aki meghal? Nem, viszont szerethető. És Isten a szeretet választotta.