A minap bukkantam rá a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) 2011-es filmjére, amely megkapó, nem mindennapi címével rögtön felkeltette az érdeklődésem: Láthatatlanok.

A film készítői egy olyan társadalmi réteg helyzetét kívánták bemutatni, amelynek képviselői velünk élnek, mégsem látjuk, mégsem akarjuk látni őket. Mert betegek, mert sérültek, mert fogyatékosok. És ilyenkor könnyebb félrenézni a probléma, a hús-vér ember mellett.
A film a fogyatékosok számára fenntartott tömegotthonok ellenében kampányol, arra hívja fel a figyelmet, hogy a Kádár-rendszer embertelen, nagy férőhelyes otthonaival szemben más életformák, lakókörülmények is léteznek. Olyan emberek hétköznapjainak válunk részeseivé, akik végigjárták a „nagy otthonok” kálváriáját, majd igazi, szerető kis közösségekre leltek a különböző otthonok, alapítványok falai között.
Szereplőink mindennapi életükbe kalauzolnak, bemutatják tevékenységeiket, amelyek kísértetiesen hasonlítanak sajátunkéihoz: nagy örömmel vezetnek végig szobáikon, ismertetnek meg a gyertyaöntés rejtelmeivel, vagy éppen élvezik a buszozást, az utazást, a sétálást, az ablakból nyíló szép kilátást, az Istentől kapott életet. Számomra a film egyik legmeghatóbb része egy autista fiatal „csirkevadászata”. Miután sikerült a kis jószágot a tyúkólban becserkésznie, olyan őszinte szeretettel, tiszta jósággal tekint rá és simogatja, mint egyetlen egészséges kortársa sem.
A film egyik specifikuma, hogy az arcok drámája mellett megjelenik benne a kezek drámája is. Szívbemarkoló pillanatok, amikor sérült, beteg emberek fogják, szorongatják egymás kezét kifejezve ezzel egymás iránti szeretetüket, megbecsülésüket, biztatásukat, együttérzésüket. Arcukon, szemükben és mosolyukban minden rossz ellenére a szeretet, a színtiszta emberjóság, ártatlanság és védtelenség sugárzik. Az embernek olyan érzése támad, mintha ők sokkal egészségesebbek lennének, mint mi, „ép” emberek.
Végül a film központi kérdése nyílegyenesen szegeződik a nézők felé: a mi társadalmunkban hol van hely a fogyatékos állampolgárok számára? Ez azonban túlmutat egy konkrét térbeli hely megjelölésén, hozzájuk fűződő viszonyunkat, érzelmeinket, velük kapcsolatos mentalitásunkat, hozzáállásunkat is próbára teszi. Képesek vagyunk sajnálat vagy lenézés nélkül, fejelfordítás helyett kinyitni a szemünket és meglátni őket, bennük az embert, a honfitársat, a felebarátunkat, és tiszta szívvel, teljes elfogadással segíteni nekik? Értékeiket elismerni, melyek tekintetében sokszor igencsak előttünk járnak?
Hiszen tudjuk: Isten előtt valamennyien egyformák vagyunk, és ugyanazon mércével méretünk: jó és rossz, ép és egészséges, látható és láthatatlan egyaránt.
Mert:  „Isten a nyomorultaknak ítéletet szolgáltat, felemeli az elesetteket.”