Kategorizálásban jók vagyunk. Az európai gondolkodás megfigyelés - megismerés - leírás - definiálás metódusa ismerős számunkra, mi is így működünk. Akkor vagyunk biztonságban, ha mindent és mindenkit a saját rendszerünkben tudunk értelmezni. Ha nem, akkor elvetjük, vagy a rendszerben új skatulyát hozunk létre, ahová betesszük. Sokszor merev határokban, kategóriákban gondolkodunk és ezek szerint éljük az életünket. Éppen ezért a változástól tartunk, mert a változás a biztonságos(nak tűnő) rendszerünkre kérdez rá és alakítja át.

Ez igaz a vallási rendszerünkre, teológiánkra, felekezetünkről, kegyességünkről, vallásos viselkedésünkről alkotott látásunkra is. Különféle fogalmakkal operálunk, hogy az egyházhoz közelebb-távolabb lévő embereket definiáljuk. Papíron református, érdeklődő, kereső, megtért, friss hívő, oszlopos gyülekezeti tag, aktív egyháztag, templomba járó, presbiter, gondnok, lelkész barátja stb. Minden fogalom azt a célt szolgálja, hogy elhelyezzük magunkat és másokat az egyház rendszerében.

Ebben a rendszerben is megjelenik a tökéletesség utáni vágy és a tökéletesség hajszolása. A jó keresztyén az, aki... – mondat befejezése egyértelműen tükrözi, hogy van valamiféle ideálunk a jó egyháztagról, jó keresztyénről, és ehhez valahogyan viszonyulunk. A gubanc ott kezdődik, hogy magunkat előszeretettel azonosítjuk a jó keresztyénnel vagy ahhoz nagyon közel gondoljuk magunkat, másokat pedig előszeretettel kritizálunk, hol kell még változnia, alakulnia, hogy tökéletes(ebb) legyen.

Gyülekezeteinkben szinte mindenütt jelen van ez a szemléletmód. Tudjuk, milyen a jó keresztyén kategóriája, és kifinomult érzékkel állapítjuk meg, ki hol tart ehhez képest. Ezt megfűszerezzük azzal, hogy a mi elképzeléseink, kegyességünk, látásmódunk tükrözi leginkább a jó keresztyén fogalmát. Más közösségek, kegyességi irányzatok, urambocsá’ felekezetek teljesen rosszul látják, gondolják. Sajátos vallási elitizmusban szenvedünk. Saját magunkból indulunk ki, mi vagyunk az origó, amihez képest valahol vannak a többiek. Szuperhívővé avatjuk önmagunkat, és mások megtérésének, vallásosságának, hitének, életének valóságára kérdezünk rá.

Hajlamosak vagyunk arra is, hogy erre a látásmódra teológiát építsünk. Isten kegyelmét, szeretetét elfelejtjük, a tökéletesség elvárása, a tökéletlenség és annak büntetése kerül túlságosan előtérbe. Nem tudjuk ezt helyén kezelni, túlhangsúlyozzuk. Továbbá azt gondoljuk, különféle isteni elvárásoknak kell megfelelnünk, ki kell érdemelnünk egy kis morzsányi irgalmat. És ettől megfelelési kényszerünk lesz, görcsössé válik a hitünk, rengeteg kudarcélményt gyűjtünk. Izzadságszagúvá válik Istennel való kapcsolatunk.

Ha valaki pedig nem így gondolkodik, szabad ezektől a görcsöktől, akkor azt kárhoztatjuk, és a rendszer ellenségének kiáltjuk ki.

Mindezt úgy írom, hogy sokszor én is ebben a betegségben szenvedek. Nagyon nehéz elfogadni, hogy aki máshogy gondolja, az attól még nem rosszabb vagy jobb nálam. Számomra felszabadító volt Gyökössy Bandi bácsi frappáns megfogalmazása: „Nem vagyunk konformkeresztyének.” Nem kell mindenkinek ugyanúgy gondolnia, hinnie, látnia, sőt! Pont ebben van a gazdagságunk, amiből épülni tudunk.

A Bibliában sem találtam egyetlen részt sem, ahol arról lenne szó, először különféle elvárásoknak kell megfelelni, feltételeket kell teljesíteni, aztán (talán) Isten megkegyelmez. Jézus pont az ellenkezőjéről beszélt. Nincs feltétel, nincs elvárás, nem kell szuperhívőnek lenni. Istennek jó vagy, ahogy vagy. Szabaddá akar tenni a görcsös megfelelni akarás alól. Ha ez megtörténik, akkor indul el benned az a változás, amire meghívott Isten.

„Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes." Legyetek tökéletesen szeretettel teliek, görcsöktől és megfelelési kényszerektől szabadok.