„Minden bűvésztrükk három részből, más szóval mozzanatból áll. Az első rész neve: ígéret. A bűvész mutat egy közönséges tárgyat: egy pakli kártyát, egy madarat, esetleg egy embert. Megmutatja a tárgyat, talán kéri, hogy vizsgálják meg, győződjenek meg róla, hogy valódi, egyszerű, hétköznapi tárgy. De persze többnyire nem az. A második részt úgy hívják: fordulat. A bűvész fogja a közönséges tárgyat, és valami rendkívülit tesz vele. De még nem tapsolunk, mert az nem elég, ha valami eltűnik – elő is kell kerülnie. Ezért minden bűvésztrükknek van egy harmadik mozzanata is, a legnehezebb – úgy hívják: jutalom. (…) Keressük a titkot, de nem találjuk, mert nem is vagyunk igazán kíváncsiak rá. Mert nem a valóságot akarjuk, hanem az illúziót.”

Ezzel a figyelemfelkeltő monológgal kezdődik Christopher Nolan A tökéletes trükk című filmje, mely két bűvész versengését meséli el a 19. század fordulójának tájékán. Az Angliában játszódó történet hősei a szakmája oltárán egész életét feláldozni kész Borden (Christian Bale), valamint az illuzionistaként kevésbé tehetséges, ám előadóművészként annál profibb Angier (Hugh Jackman). Mindketten ifjú bűvészsegédként kezdték egy idősödő, unalmasabbnál unalmasabb produkciókat bemutató mester oldalán, így nem csoda, hogy többre vágytak. Az eleinte egészséges versengés azonban hamar vérre menő viadallá fajult, amikor a vakmerőségét bizonyítani akaró és ebbe társa feleségét is belelovalló Borden olyan csomót kötött a víz alatti szabadulás mutatványát bemutatni készülő nő kezére, amely végül annak megfulladásához vezetett. 

Ettől a perctől kezdve Angier megfogadja, hogy pokollá teszi riválisa életét, és akárhogyan is, de nagyobb bűvész lesz nála. Versenyszelleme megszállottsággá, gyásza pedig csillapíthatatlan haraggá válik, amire Borden életének látszólag boldog alakulása csak rátesz egy lapáttal. A felszíni történetből hamar le is szűrhetjük azt a nem túl meglepő és szintén nem túl egyedi tanulságot, miszerint érdemes egészséges keretek között tartanunk versengési hajlamainkat, és tudnunk kell megálljt parancsolni ösztöneinknek.

Nolan azonban nem elégszik meg ennyivel, hanem további kérdéseket vet fel krimiket megszégyenítő aprólékos információadagolással dolgozó művében. Vajon mi lehet a (magyar) címben előrevetített tökéletes trükk? Vajon mi mindent kell megtenniük hőseinknek, hogy véghez tudják vinni? Elég a kitartó gyakorlás és a megfeszített munka, vagy sokkal nagyobb áldozatra van szükség ennek elsajátításához? Talán a teremtés erőibe is be kell avatkozniuk?

Ezekre ad választ a bő két órás film második fele. Az utolsó, teremtést megemlítő kérdés létjogosultságát az adja, hogy a szóban forgó trükk „Az igazi teleportáló ember” címet viseli, amely művelet a tudomány akkori, sőt még jelenlegi állását tekintve is természetesen lehetetlen. De akkor vajon hogy sikerülhet Bordennek, hogy egy röpke másodperccel az eltűnése utána a színpad másik oldalán bukkan fel? A rejtély lassan az őrületbe kergeti Angiert, aki kutakodása során végül a neves fizikusnál, Nikola Teslánál köt ki. A tudós a férfi kérésére megépít egy gépet, amellyel elérhetővé válik a valódi teleportálás lehetősége – vagy legalábbis mindketten szeretnék ezt hinni. 

Nem szeretném lelőni a film csattanóját, de talán nincs is rá szükség, hiszen az eddig felvetett kérdések már önmagukban is számos morális gondolatot hordoznak. Eljuthat-e az ember a megszállottság olyan szintjére, ahol már maga akar teremtővé válni? Mennyire piszkolhatjuk be a kezünket egy hőn áhított siker érdekében? És a legfontosabb: megéri? Nolan 2006-os filmje attól válik nagyszerűvé, hogy az ehhez hasonló mély gondolatokat feszültségteli és fogyasztóbarát, vagyis felettébb mainstream módon tálalja. Akit vonz a művészfilmek nagybetűs mondanivalója, de taszít azok sokszor vontatott kivitelezési formája és elvont eszköztára, A tökéletes trükkben találhatja meg, amire eddig vágyott. Így bátran kijelenthetjük, hogy ha a címfordításban szereplő trükk végül nem is, maga a film erősen súrolja a tökéletesség határát.