Olyan kis éppenhogycsak orra volt, mintha a szobrásza nem tudta volna eldönteni, milyet formáljon neki. Ettől meg persze barátságtalan ábrázatja lett. Mert valljuk be: mindannyiunk arcát puhítja a krumpli, a fitos, a karvaly – éppen azzal, hogy ormótlan, aszimmetrikus, hogy hibás. Viselője rögtön rokonszenvesebb. Jobban hat, mint egy nyilvános orra esés.
Egy átlagembernek minden gyarlósága és esendősége kitűnik az orrán. Főleg ha még néha törölgetni is kell, meg vakarni, vagy piros, netán viszket, meg hámlik is…

Köztudott volt, hogy aki túl sok jót tett, annak – hogy meg ne utálják – ildomos volt pattanást növesztenie az orra hegyére, vagy jól megfázni, hogy csak úgy piroslodjon az arcán, és rögtön mindenki megbocsátja neki teljesítményeit.

Őt utálták. Tökéletesen jellegtelen orra volt, amit nem röstellt békén hagyni. Peckesen állt előre, mint egy kis nyíl, minden bőrhiba nélkül, még csak szőrszál sem kandikált belőle, mint minden más jóravaló férfiembernek. Idegesítő volt, kifejezetten viszketett tőle a munkatársak tenyere. Egyetlen hasonszőrű fickót ismertem, de szerencséjére elviselhetetlen orrsövényferdülése miatt fiatalon megműtötték és kapott egy tisztes, becsületes orrot. Azóta van stabil állása, szép családja és baráti köre. Talán ez a pacák is csak addig ilyen idegesítő, míg be nem verik a képét.

Mert eladdig még csak arra sem volt képes, mint az Ili néni rozzant kutyája. Az egy szeretni való dög, olyan szépen tudja lógatni az orrát, hozzá olyan megbánó, szomorú szemekkel néz, hogy úgy senki se tud. Kiváltképp nem tud ez a furcsa ember, akinek az orra néma.

…

Így telt el az idő ősztől tavaszig. Egy hosszú munkanap után sétált ez éppenhogycsak orrú ember hazafelé a Szentkirályi utcán. Az út túloldalán többen is jöttek, akik szintén a cégnél dolgoztak, de csak nem közösködnek „egy ilyennel”… Mindkét oldalt orvosi épületek álltak, baloldalán a SOTE fogorvosi épülete, jobbján egy másik, amit nem is tudott, hogy pontosan mire jó. Már csak egyetlen sarokra volt otthonától, amikor a szembe szálló nyírfaszöszöktől elkezdte csavarni az orrát a tüsszentés. Mindkét kezében csomag a bevásárlásból, szemből pedig jöttek a járdán. Tehát hogy elkerülje a szembe haladók letüsszentését, ellenkező irányba, balra fordult. Pechjére egy mélygarázs bejáratában sikerül elhangzania az egyébként sem szolid tüsszentésnek. A mélygarázs természetéhez híven felnagyította a hangot, majd visszacsapta a szemben álló épület falaira, ahonnan lendült is tovább túl a sarkon, túl a téren. Megállíthatatlanul hömpölygött tovább, legalább két-három utcányi hatósugárban terjedt a hang.  Akik például a Mária utcán hallották, körbepislogtak és egymásra néztek kérdőn, mert nem tudták, kinek kell jobbulást kívánni, a hang irányában csak falakat láttak. Az orr és tüsszentésének gazdája pedig gyorsan elosont a sötétedésben. Mire a hang elérte a Ferenc körutat, már a harmadik emeletén járt a bérháznak, ahol lakott. Ahogy bezárta maga mögött az ajtót, a menekülés után kifújta magát – azért ő is elmosolyodott a nem mindennapi akusztikán.  Legközelebb talán szól egy kedves utcazenész ismerősének, ha már ilyen jó helyre akadt, amely még a tihanyi ekhó tehetségét is felülmúlja.  De most mindenekelőtt vesz egy orrcseppet az allergiaszezonra.

Másnap a munkahelyén minden olyan más volt. Ilike a portán előre köszönt neki és szép napot is kívánt. Nándi a pénzügyről elengedte az ajtónál. A fénymásoló mellett állván kávéval kínálták a titkárságról. A fiatal gyakornok lányok fülig pirultak, mikor belépett a tárgyalóba. A főnöke pedig éppen úgy hátba verte, mint a többieket, akikkel együtt is sörözget munka után.

Rájött: mindenkinek jobb lesz, ha nem használja az allergia ellen szokott gyógyszereit.