Nomen est omen – tartja a mondás, ám mi magunk ritkán határozhatjuk meg a nevünket és a sorsunkat. De mi a helyzet a szuperhősökkel? 

Kár tagadni: szeretem a szuperhősöket. No, nem azért, mert hihetetlen technikai bravúrral hentelik egymást, és romba döntik a fél világot, hogy a másik felét megmentsék, hanem mert ezekben a filmekben még működik a mese eredeti logikája. Győz a jó és veszít a gonosz, a hős elnyeri méltó jutalmát, olyan próbákon keresztül, amelyek során teljesen átalakul. Az igazán jól megírt szuperhősöknek ugyanolyan személyiségfejlődésen kell keresztülmenniük, mint a népmesei figuráknak vagy a klasszikus drámai karaktereknek. 

Új név, új személyiség 

Mint ahogy a mesékben és a mítoszokban is sokszor, a szuperhős, amikor felfedezi magában a különleges képességét, új nevet kap, amelynek lényege, hogy valamit elmondjon arról az új emberről, akivé képessége által lett. Tipikus példája ennek az X-menben szereplő szuperhősök csapata. A filmben  Xavier professzor a névadó. Ő az első X-man, aki felfedezi azt a mutációt, azt az ismeretlen x-faktort, amely különleges képességekre teszi hajlamossá az egyébként leghétköznapibb embereket. Ellenfele, Magneto mágneses erőteret képes indukálni, Ciklon befolyásolja az időjárást, Mistic, mint egykor Zeusz, bárkinek a bőrébe bele tud bújni.

A legbeszédesebb neve azonban a film főszálán futó két szereplőnek, Vadócnak és Farkasnak van. Általában közös jellemzője a szuperhősöknek, hogy frusztrációként élik meg képességeiket, illetve hogy valamilyen lelki sérülést kompenzálva fejlesztik ki emberek fölötti képességeiket. A múlttal való viszony, a környezetükben élő emberekkel való konfliktusok tisztázása, az önmagukkal való szembenézés, illetve az új személyiség minden esetben fontos momentum, s ezt általában a névválasztás is tükrözi. Ám ezek a problémák nem csak a „mutánsok”, hanem a hétköznapi mozilátogatók problémái is. Mint ahogy például Vadóc és Farkas a női, illetve a férfi szerepválasztás egy-egy kritikus példáját mutatja be.
Vadóc – mint ahogy az X-men univerzum mutánsainak zöme – képessége megjelenéséig teljesen normális, átlagos amerikai lány volt. Legnagyobb vágya annyi, hogy eljusson egyszer Alaszkába. A kamaszkori hormonváltozások azonban elszabadítják addig lappangó szuperképességét, ami nem más, minthogy „elszívja” a vele fizikálisan érintkezők életerejét, mutánsoknál pedig átveszi a szuperképességüket is. Amikor a lány erre rádöbben, elmenekül otthonról. Ekkor lesz Maryből Vadóc, hisz valójában önmaga elől menekül: saját, új, kontrollálatlan képességével nem tud mit kezdeni, hiszen nem érinthet meg senkit anélkül, hogy veszélybe ne sodorná. Vadóc karaktere valójában a kamaszok egyik alapproblémáját szimbolizálja: az érinthetetlenséget.
A kamaszok számára a legtöbb esetben problémás a testi érintkezés kialakítása, hiszen meg kell szokniuk átalakuló, folyamatosan változó testüket.
Az illendőség, valamint a mindenkinél változó, szituáció- és kapcsolatfüggő intimzóna megtartása sem könnyű feladat egy kamasznak. De a konkrét testi érintkezés szabályrendszerének elsajátításán túl Vadóc problémája minden emberi kontaktus gyökerére utal: hogyan léphetek úgy kapcsolatba valakivel, hogy ne „szívjam el” az életenergiáit, hogy ne tegyem tönkre az életét, hogy „szuperképességeit” ne kívánjam a magaménak.
Vadócnak ezt a távolságtartást kell megtanulnia, míg Farkasnak a saját múltjával kell megküzdenie. Pontosabban a múltvesztéssel. Öngyógyító képessége gyakorlatilag a testét halhatatlanná teszi, de ettől egy csöppet sem boldog a vasizomzatú és -egészségű férfi. Farkas tudatából ugyanis egy brutális orvosi kísérlet közben teljesen kitörölték az emlékeit. A férfi nem tudja, ki is ő valójában, nem ismeri a családját, nem tudja magát elhelyezni az időben, a korban. Tiszta lappal indul ahhoz, hogy új személyiséget építsen fel magának, de erre képtelen, mert nincs mire alapoznia. A múlt, a család megtartó ereje, a szeretet kötelékei nélkül a férfiben csak ösztönök és indulatok dolgoznak, amelyek szörnyeteggé teszik. Farkas képtelen magát elfogadni ilyennek, mert álmaiban elő-előbukkan egy halvány kép egy másik, szebb világról, amikor még neki is rendes, emberi neve és lénye volt. 

Becsődölt Bosszúállók 

A szuperhősfilmek szinte mindegyikét végig lehetne elemezni a lélekfejlődés vonalát követve. A baj csak az, hogy ez a személyiségfejlődés általában a szuperhős-sorozat első részében végbemegy. Ritka az a sorozat, ahol a második, harmadik vagy sokadik epizódban is megőrzi a karakter a frissességét, ahol képesek a forgatókönyvírók olyan új elemmel gazdagítani hősük személyiségét, amely adekvát, pszichológiai szempontból is megalapozott, és felkelti a nézők érdeklődését.
Ezért is fulladt (számomra) kudarcba a Marvel Comics frissen bemutatott nagyágyúja, a Bosszúállók. A Marvel szuperhőseiből összeverbuvált szupercsapat szupernyereséget hozott a cégnek, hiszen egy hét alatt több mint egymilliárd (!) dollárt kaszált, engem azonban egy csöppet sem tudott lekötni. Az eredetfilmekben több-kevesebb sikerrel bemutatott karakterek valahonnan eljutnak valahová. Alakul, változik a személyiségük.
A germán mítoszból importált Thor, az elkényeztetett, nagyképű és nem mellékesen rém ostoba istenség leszáll a földre, és ugyan nem lesz kevésbé arrogáns, de legalább emberi erényekkel gazdagodik: érzékennyé válik az emberi problémákra, felfogja a saját isteni lényén kívüli érdekeket, amelyekért kész az önfeláldozásra is. Megérthetjük az első Thor-filmből azt is, hogy miért lesz testvére, Loki az északi regék alvilágának ura, és miért gyűlöli annyira apját és saját öccsét. Az Ironman első két részében is világossá válik, hogy a milliárdokat öröklő tékozló fiú, Amerika zsenipalántája valójában egy agyonfrusztrált, apakomplexussal küzdő ember, akinek azért van szüksége a Vasember jelmezére, hogy megértse végre az apja üzenetét: szeretlek, fiam. Hogy Hulk, a zöld szörnyeteg, valójában az emberiség megmentéséért önmagán kísérletező orvos. És így tovább, az eredetfilmekben a hősök lelkébe belelátunk, végigkövethetjük azt a folyamatot, amely során szuperhősökké válnak.
A Bosszúállókban azonban már fix, bebetonozott karaktereket kapunk, s hiába a forgatókönyvírók erőlködése, ennyi szuperhőst ők sem tudnak egy csapatban tartani. A személyiségváltozás csak nyomokban (néha kifejezetten didaktikus és nevetséges formában) jelenik meg, a film pedig elveszíti azt a többletet, amit a szuperhősök jelenthetnek. Egy új aspektust, amivel önmagunkra, saját neveinkre, frusztrációinkra és képességeinkre nézhetünk.