Kicsalt áldások embere 

Jákób már túl van az élete delén. Hatalmas izmú pásztorember. Zaklatott történetei bölccsé tették. Sok gyermeke, asszonyai türelemre nevelték. A legnehezebb helyzetekben is talpon tudott maradni, leleményessége soha nem hagyta cserben. A régmúlt, apjának és bátyjának becsapása már-már gyermekcsínnyé szelídültek. Apósának kijátszását az övéiért érzett felelősségként élte meg. Ahogy végignéz a patakon átgázoló családján, a vígan fröcskölő gyerekeken, a komoly felnőtt fiakon, a férfiakon és asszonyokon, a szekereken és az állatokon: Áldott életem van – gondolhatta. Ha nem lenne az a belső folytonos nyugtalansága, valóban így is lenne. Miközben mindenki tisztelettel nézi teljesítményét, vagyonát, háznépét, ő tudja az igazat. Tudja, hogy ez az egész csalás. Mindene mintha másé lenne. Minden szerzeménye lopás, minden győzelme csupán szerencse. Talán soha nem merné ezeket Isten áldásaként kezelni.

Fél. Két évtized telt el, hogy utoljára látta a bátyját, de legutóbbi találkozásukkor halálos ellenségévé tette. Ki tudja, mennyire eleven még Ézsau bosszúvágya? Holnap újra látják egymást, vajon túléli-e a következő napot? Gazdag ajándékot készített neki, hátha az egyszerű, vadászkodó, erdőjáró, torzonborz ember megenyhül haragjában, de kicsit sem biztos ebben.
Alkonyodik. Egyedül maradt. Amikor már teljesen sötét lesz, beburkolózik a köpenyébe, aludni próbál. Félálomban van, amikor hirtelen megelevenedik minden körülötte. Valami mérhetetlen erő támad rá, el akarja venni az életét. Jákób minden izmát megfeszítve harcol. Egy örökkévalóságig tart az éjszaka. Jákóbnak nem sok van már hátra, de egyszer csak világosodni kezd az ég alja. Ez a menekvése. Még egyszer összeszedi magát. A csípőízülete hirtelen most mintha felrobbanna, a fájdalomtól minden ereje elszáll. Kétségbeesetten kapaszkodik. Istennel birkózik. 

Új név 

Az itt következő párbeszéd szinte liturgikus. Jákób bevallja a nevét. Csaló vagyok – mondja, de nem engedi el Istent anélkül, hogy meg ne áldaná. A sok éven át hordozott bizonytalanságot úgy szeretné bizonyossággá változtatni, mintha ezen múlna múltjának értelmessége.
Isten pedig olyan nevet ad neki, ami évezredekre a világ történelmének egyik meghatározó neve lesz: Izrael, Isten harcosa. Harcoltál Istennel és győztél.
Jákób is szeretne valamit birtokolni Istenből. – Mondd meg a neved! – próbálkozik. Még győztesen markolja a ruhája szélét, de érzi, hogy a másik irányít már mindent. Lehet, hogy nem is győzött sohasem. A név nem hangzik el, Jákób hajnalban nyomorékon sántikál át a Jabbók révén. Másnap kibékül a bátyjával. 

Ki győzött ebben a csatában? 

Az Isten-hívők szokásos válasza az, hogy Isten, hiszen mindig Isten győz. Isten azonban azt mondja, hogy Jákób. Valóban, ez a hatalmas pásztor bírta erővel. Megharcolta élete legnagyobb harcát, ami olyan nagy volt, mint az imádság, mint a mélységből való kiáltás hangja, mint az őszinte, a szív legmélyéről felfakadó bűnvallás. Győzött, és ebben a győzelmében végképp legyőzetett. A diadal szégyenében törik össze. Ez az a pillanat, amikor Isten megáldja őt az igazi, a meg nem érdemelt, a soha ki nem érdemelhető áldással. Ez az az a pillanat, amikor eléri ennek az embernek valódi életét. Múltjának minden eddigi áldását győztesen élte meg Jákób. Kijátszott mindenkit, még a természetet is becsapta, ismerte a diadal ízét, kajánul nevetett a legyőzötteken, büszke volt fondorlatos eszére. Most vesztes. Hiába övé a trófea, végtelen a vesztessége. Ugyanakkor ebben a vesztességben nyer meg mindent.
Istent legyőzték. Mert ez az Isten legyőzhető. Megverhető, megalázható, megfeszíthető. Vesztes, mert ha győzne, el kellene pusztítania saját szeretetét, saját identitását. Győzelme rettenetessé tenné. De mert el sem tudja képzelni saját győzelmét, veszítenie kell. Vagy dicsőséges, vagy veszít, nincs köztes út. Ha az ember nem tud veszíteni vele szemben, akkor neki kell veszítenie. Mivel azonban az ember csak a vele szemben aratott győzelemben szégyelli el magát, és érti meg saját nyomorúságát, ezért Isten vesztesége igazi diadal. Megnyeri az embert. Isten a kereszten a legerősebb. A halálban mutatja meg igazi arcát. 

Pénuél 

Azt jelenti: Isten arca. Ebben a történetben nem az új nevet kapott Jákób az igazán fontos, még akkor sem, ha itt születik ez az oly sok jelentésű Izrael név, hanem Isten. Jákób arra kéri, hogy árulja el a nevét. Ezt olvassuk: „De ő ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt.” Olyan, mintha nem mondaná meg a nevét. Hogy ne birtokolhassa – mondják a bölcsek. Valójában pedig mintha ezt mondaná: figyelj és értsd meg, mi történik! Jákób pedig figyel, és mindent megért. És a helynek, ahol élete legnagyobb küzdelme folyt, ahol sorsa visszavonhatatlanul találkozott Istennel szemtől szemben, azt a nevet adja: Isten arca. Mondhatnánk azt is: Isten neve. Hiszen itt ismerte meg Jákób Isten valódi titkát. Ez ugyanaz a név, amit mi így ismerünk: a Názáreti Jézus.