A személyesség bizalmat szül. Sokkal szívesebben ugrunk be a megszokott boltunkba, ahol minden eladót név szerint ismerünk, ahol másnapra beszerzik kedvenc termékeinket, mint a távoli plázák valamelyikébe, ahol nemcsak azért szenvedünk, mert légszomjunk van, mert mindig átpakolják az árut, nehogy megtaláljuk a cédulánkra gondosan összeírt legfontosabbakat, hogy helyette vásároljuk fel az összes akciós terméket („amit ma megvehetsz, ne halaszd holnapra"), hogy lelki kényszerré váljon a vásárlás, aztán otthon döbbenjünk rá, mennyi fölösleges cuccot vetettek meg velünk.
Ezzel szemben a kis boltban megszólít az eladó, receptet ajánl, figyelmeztet, miket szoktam elfelejteni, hogy ne kelljen este visszaszaladnom, mint már annyiszor, szól, hogy volt már a családból valaki vásárolni, ne költsek duplán, ne hagyjam ott az esernyőt, mint a múltkori nyári zápor után, mikor a bolt nyitott ajtaján bekukkantott egy kettős szivárvány és onnantól csak az égre tudtam figyelni. 

A nagyáruház arctalan embermasszává sűrűsödik, a közegellenállás akadályozza a mozgásomat, ingerlékennyé tesz, mint az is, hogy nem vehetem meg mindazt, amit a reklám szerint meg kellene vennem. A személytelenség elidegenít. 

A gyerek azokért a játékokért érez nagyobb felelősséget, amiket elnevez, elkeresztel magának. Apukánk készített magának egy ügyes cipőpucoló bakot, hogy ne kelljen mélyre hajolnia cipőtisztítás közben. Kati nővérem, – még óvodás volt – megtalálta a tornác sarkában, és elvitte játszani. Mikor Apu kereste, Kati készségesen visszaadta, de „két lábon" totyogott vele, így egy kicsit lassan értek oda. Ahogy így személlyé vált, nevet is kapott, Elnevezte Fa Ferinek. Gyönyörű babákat kaptunk a kanadai nagynénitől, de ő csak Fa Ferivel szeretett játszani. Körbesétáltatta a fehérre meszelt kövekkel kirakott, kerek virágágy körül, megmutatta neki a lakatlan disznóólat, ahol babaszobát rendeztünk be, este megágyazott neki a vesszőből font mózeskosárban, kiálló merev lábait betakargatta és puszit nyomott durva kéregarcára. 

Amikor Apu visszakérte, hogy kipucolja a csizmáját rajta, vérig sértődött, mivel Feri épp a gyönyörű kanadai menyasszony, Rózsi baba mellett töltötte be a boldog vőlegényi funkciót. Így hát Apu – aki a lelkészség mellett ezermester is volt – meglepetésként faragott neki egy ugyanakkora fabábut. Mozogtak a végtagjai, ide-oda forgatta a fejét, kedves, vidám arca derűt sugárzott, széles mosolyával azonnal belopta magát a szívünkbe. Csak Kati tiltakozott:
- Az én gyerekem akkor is Fa Feri! Nem lehet egy gyereket csak úgy elcserélni, mert van valahol egy szebb!
Ezt hatgyermekes szülő lévén Apu is belátta, kiballagott hát a fáskamrába, kiválasztott egy alkalmas, henger alakú fahasábot, és készített magának egy másik cipőpucoló bakot. 

Szeretteink nevei úgy ölelnek körül, mint gyapjúsál a hidegben. Egy kedves név hallása átmelegít. A gyereksírás olyan megszólító erejű, mély érzelmeket kelt egy szoptató anyában, akkor is, ha idegen csecsemő sír a buszon, hogy beindul a tejelválasztás, mint az anyai szervezet válasza a sírás általi megszólításra.
Első emlékeim közé tartozik, hogy meghallottam, mást is szólítanak az én nevemen. Teljesen fel voltam háborodva. Hogy bitorolhatja valaki a nevemet, mikor Klári én vagyok? Nem lehet más is így szólítani, akkor valami nagyon összekeveredik.
Számomra a név azonos volt a személlyel és ezt ma is így tartanám helyesnek. Ezen az állapoton kívánnak segíteni a becenevek, ha valóban egyediek. Az Öcsi, Csöpi, Picur jellegűek persze ugyanolyan megszokottak, mintha a saját tömegnevünket használnánk, amiből minden iskolában akad egy halom. 

Ha egy mélységes emberi kapcsolat váratlanul megszakad, pótolhatatlan űrt hagy maga után. Aki eddig „néven nevezte", ismerte minden gondolatát, a legszorosabb barátságot mutatta, mindennapos volt a szellemi jelenléte, egyszer csak keresztülnéz rajta, nem ismeri meg többé. Akár sértődés, akár amnézia, beteges szerepjáték, vagy valamiféle emberkísérlet volt a rejtett cél, a másik számára feldolgozhatatlan a hiány. Akivel olyan szoros szellemi közösségben volt, nem nevezi nevén többé, nem szólítja meg, elfelejtette, kitörölte a tudatából, a memóriájából, felmerül a kérdés: vagyok-e még egyáltalán? 

De Isten ismeri a nevünket. Nem a földit, amiből minden faluban, minden iskolában, munkahelyen annyi ismétlődés van, hogy nem győzzük magunkat szétválogatni, identitászavarunkat csillapítani, hanem a valódi lényünk, az isteni teremtettségünk szerinti nevet, ami az Ő szemében egyszeri és megismételhetetlen.
Az Ézs 43,1-ben azt mondja: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ez a mondat nem a tömegember tömegnevéről beszél, hanem rólam, az egyetlenről, és ez minden emberre ugyanígy érvényes. „Milliók között az egyetlenegy" vagyunk, Kosztolányi szavaival, „egyedüli példány". Ráadásul Isten még többet ígér az Ézsaiás 43-ban:
Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. 

Hiába tagadják meg a nevünket akár a legjobbnak hitt barátok is, Istennél el van rejtve az igazi nevünk.
Ha figyelünk, meghalljuk, hogyan szólít.