Furcsa érzés küszöbön állni. Már nem. Még nem. (És mégis: pontosan valahol.) A folyamatban állni, a változás megdermedt képkockájaként. (Film fotográfiákká szaggatva.)
Mint az ember, aki, miután leesett a lóról, fekszik a földön (és itt a Caravaggio-képre gondolok), és már nem Saulus, de még nem Paulus – névtelen utazó.

Küszöbön állni annyi, mint találkozni. Nem csak olyan értelemben, ahogy teljes ismeretlenek először kapcsolatba kerülnek egymással. Hanem úgy is, mint minden egyes igazi találkozás. Mindegyik ilyen alkalom változást jelent mindkét embernek, még ha csak kis dologról van is szó. Csalódunk, növekszik bizalmunk, egy új arcát ismerjük meg a másiknak, megtudjuk, mi a véleménye erről vagy arról. A legtöbb esetben azonban nem is tudnánk kifejezni, hogy mi változott, milyen irányban vagy kiben. Talán csak később látjuk meg az apró fokozatokat, hogy mikor kezdett másképp viselkedni és így tovább.

Továbbmegyek: ugyanez történik, amikor saját magunkkal találkozunk?
Gondolkodunk: magunkkal beszélgetünk, megvitatunk kérdéseket és átgondolunk dolgokat. Ha ezt folyamatnak vesszük – amelynek nyilván vannak holtpontjai –, akkor jellemzője a változás. De vajon lényegi eleme is? Nem tudom, hogy idevaló-e Sziszüphosz története. Azért gondoltam rá, mert úgy vélem, hogy amikor újra és újra nekilát feladatának – amire kárhoztatták? –, tulajdonképpen magával találkozik. Időről időre. Feladata, sorsa mindig taníthatja valamire, megismertetheti saját magával. Sorsa és önmaga ugyanazt jelentik.

Van még egy találkozás, ami megfoghatatlanabb az előzőeknél – az Istennel való kapcsolatra gondolok. Ha úgy vesszük is, hogy a történelemben megjelent Isten, elküldte fiát – Jézus történeti alakja –, itt és most nekünk csak a Biblia szövege marad konkrét dologként, ami által kapcsolatba kerülhetünk vele. Egyértelmű azért, hogy kimondhatatlanabb, kevésbé egzakt módon is találkozhatunk Istennel. A lelki élet kifejezéssel ragadhatjuk meg ezt leginkább. Nehéz azért meghatározni, hogy mikor halljuk „Isten hangját” és mikor a sajátunkat: néha lehetetlen elkülöníteni egymástól a kettőt, ami – érintve Szent Ágoston gondolatát – félreértéshez vezethet.

Mindhárom fajta találkozásnak közös vonása a név nélküliség. Tisztában vagyok a beszélő nevek hagyományával: nem ezek érvénytelenségéről van szó. És arról sem, hogy ez az anonimitás identitáshiányt jelentene. Inkább arról, hogy az igazi találkozások pillanatában ki tudunk lépni önmagunkból, kicsit közelebb a mindenkori másikhoz (az ezer irányból és hatás által konstruált éntől a másik emberhez, a valós énünkhöz vagy Istenhez). E kilépések során nincs jelentősége, hogy mi a nevünk, ami az én gondolatmenetemben a társadalmi, kulturális, és akár politikai hatások nyomán kialakult ént jelképezi. Éppen ezért e rövid pillanatok értéke felbecsülhetetlen, hiszen valóban szabadok lehetünk minden béklyótól, még ha csak kis időre is.

Visszatérve az elején felhozott példához, Saul – Pál? – megtéréséhez: érdekes és talán a többi találkozáshoz képest mélyrehatóbb az Istennel való kapcsolatteremtés. Pál számára egy életre szóló pillanatot hozott damaszkuszi útja. Amikor úgy gondolta, hogy minden úgy fog menni, ahogy általában mennek a dolgok, akkor volt „A legfőbb ideje, hogy”.