Találkoztam a minap egy süteményes triciklivel, aminek az oldalán ott virított a név: Bagaméri. Kevesen lehetnek, akik nem találkoztak még a névvel, legalább egy Bagaméri Cukrászdában vásárolt fagylalt erejéig. Bagaméri úgy bevésődött a magyar ember emlékezetébe, mint egy ősi nyelvemlék. Kevesebben tudják, hogy Bagamér egy Hajdú-Bihar megyei nagyközség, még kevesebben, hogy a név a szláv Bogumir név Árpád-kori magyar alakja, isten + béke jelentéssel.
Azt pedig talán a legkevesebben, hogy a Kisújszálláson született Csukás István egy helybéli cukrászról nevezte el legendás hősét, a Keménykalap és Krumpliorr „elátkozott fagylaltosát”. A legendához persze kevés lett volna az ifjúsági regény, annak tévéfilmváltozata nélkül. A négyrészes sorozat a nagy nevettető, Alfonzó (Markos József) alakítása által írta Bagamérit a kollektív emlékezet mélyebb rétegeibe. Ahogy a klasszikus bohóctréfák, így az „elátkozott fagylaltos” csetlő-botló szerencsétlen figurája is archetipikus alak, akit a kecskerímre kihegyezett bökvers szállóigévé is tett: „Itt van, megjött Bagaméri, / a fagylaltját maga méri.”

A fenti névcsúfoló, a maga nemében, telitalálat. Általa saját sutaságainkon nevetünk, hahotázunk. De a hahotához szükség van a név sajátos hangulatára, ritmusára is. A nagy találkozás – Bagaméri és Alfonzó között – csak így hozhatott igazán eredményt. A nevek hangulati és ritmikai értékére akkor figyelünk fel igazán, ha azt valaki költői érzékenységgel mutatja fel. Weöres Sándor teljesen köznapi neveket „táncoltat meg” Az éjszaka csodáiban. A legismertebb közülük: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” hibátlan pentameter-sor, ami kár, hogy nem kapott egy Alfonzó-erejű filmalakítást, tóthgyulásítva a szakmát. De kevésbé ismert névjátékai is határozott ritmusjátékok: „szomszédban a Vakos néni, / ferdeszájú Vigláb néni, / Balogh úr, a vasutas, / imádód, a kis-inas” – mint karneváli alakok sorjáznak elő, körbetáncolva az éjszakát.

A táncritmus még nyilvánvalóbb a Bóbitában. (Lám, a név olyan erősen íródott emlékezetembe, hogy csak így nevezem Weöres Sándor A tündér című versét. Nem vagyok vele egyedül.) „Bóbita, Bóbita táncol, / körben az angyalok ülnek” – így, kiterítve a két sor hibátlan hexameter-sort alkot. Persze a gyerek és felnőtt, amikor gajdolja/dúdolja, nem gondol erre, csak a dallamot érzi, a lüktető ritmust. És Bóbita máris beíródik egy mélyebb rétegbe, a jelentése alá, mintegy érzelmi-érzéki (érzékeken át ható) alapot adva a jelentésnek is. S hogy mennyire jelentésmódosító hatású a ritmus, azt a közismert félrehallás: Szárnyati Géza is jól szemlélteti. Hiszen a „szárnyat igéz a malacra” sor tagolása is segíti a Szárnyati (tá-ti-ti) daktilusának elkülönülését. A vezetéknév ritmikai egységét követi a Géza (tá-ti) csonka daktilusa, a nonszensz hatású név így íródik be könnyen az emlékezetünkbe.

Félrehallás útján, eleve egy mondókából lépett elő Dideki alakja is, Lázár Ervin Berzsián és Dideki című meseregényének egyik főszereplője, a szomorú költő pozitív ellenpólusa. A mottóvá emelt félrehallást – „Csigabiga gyere ki, / ég a háza, Dideki!” – az ütemhangsúly is erősíti, hiszen a nyomaték erőteljesebb és egyértelműbb a Dideki-alakban. Így megint a ritmika kerül jelentésmódosító szerepbe, evidensebb a Dideki név-alakváltozata a gyermek számára, mint a régies „ideki”. De a két pólus címbe emelt ritmikai egységére is érdemes odafigyelni, hiszen mindkét név és a cím ritmusa is beszédes: Berzsián (tá-ti-tá) – önmagában a ritka krétikus nevű verslábat adja, ami eredete szerint egy krétai tánc alapritmusa volt, „ugrató”-ként is szokták emlegetni. Csakhogy az „és” lefékezi az ugrást, mozgása lelassul, így válik, külső hatásra, az egyébként vidám alaptermészetű Berzsiánból is világfájdalmas költő. A Dideki (ti-ti-ti) viszont megőrzi frissességét (a versláb neve tribrachisz, „szapora”), és megeleveníti lelassult másik pólusát és táncpartnerét, Berzsiánt is.

Folytathatnám klasszikussá vált 20. századi példákkal a sort, de könnyen oda jutnék, hogy már ez is a múlté, mit lovagolok ezen a ritmikán, túl vagyunk mi már rajta. Ám találkozunk olyan ritmikus névalakokkal a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalomban is, amelyek egyértelműen rácáfolnak erre, és a ritmikai-hangulati érték meghatározó szerepét mutatják a névalkotásban. Mintha Didekit írná tovább Darvasi László Trapitije. A meseregény manó főszereplője hasonlóan pozitív életszemléletű lény, mint Lázár Ervin virágos lánykája. És nemcsak nevében Trapiti, hanem trapitizésével életet visz az egyébként szomorú és idegen világba. Hogy mit jelent a név, azt leginkább a trapitizésből érthetjük meg: „trapitizni sokféleképpen lehet. Ha lehunyod a szemed, és azt mondod, Afrika szavannái fölött szállsz egy óriási léggömbön, s alattad zsiráfok, elefántok és csavaros szarvú antilopok legelésznek, az is trapitizés. Vagy az is trapitizés, hogy lehajolsz, s azt figyeled, hogy a picike hangyapajtás hogyan cipeli a nálánál jóval nagyobb morzsát, ami a te vajaskenyeredről hullott alá. Trapitizés az is, ha azt mondod a szomszédnak reggel, hogy trapiti. Mire ő elmosolyodik és visszabiccent magának, az is trapiti.” És még számtalan gesztus, ami életet visz a dolgokba. Mind Trapiti. Szapora ritmusú táncmozgás.  

S ha már a zsiráf előkerült természetes élőhelyén, nézzük meg, mit tesz egy városi zsiráf. Ő hogyan trapitizik. Megváltozik az életritmusa biztos. És különben is, zsiráfhoz nem illik ennyire szapora. Inkább a lépegető jambusok (ti-tá) mértéke, amit az ütemhangsúly is megtámogat.
Így lesz Tóth Krisztina vershőse Virágevő Zsiráf Dezső, aki névritmusával ekképpen él: „Ám fönt az ablakában / nem nőtt sosem virág: / lereggelizte mindig / Virágevő Zsiráf”. A természetvédők szörnyülködhetnek ezen, de a játékos zsiráf inkább rádiót hallgat, mindenféle nyelven, még zsiráful is, így lesz virágevőből világvevő. Nemcsak információkra, hanem a világ ritmusaira, jelentésváltozásaira is nyitott lénnyé. Így marad Szösz néne is, Varró Dániel vershőse nyitott lény „a Maszat-hegy legtetején”, aki elutasítja a takarítók rendmániáját: „Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám, / szösz van a porcica kunkori bajszán, / szösztelenítsünk, portalanítsunk, / föltakarítsunk, Szösz néne?” Szinte magától értetődik a válasz: „Szösztelenítés, portalanítás, / föltakarítás? Kösz, még ne.” Aki meg akarja fejteni Szösz néne névritmusát (és jelentését), az dúdolja vele a választ, és már meg se kell fejteni. Elég dudorászni még egy kicsit.

Dudorászok én is tovább, altatóritmusra, ami most nem a népköltészet példatárából származik, hanem Kovács András Ferenctől. Már a cím – Friss tinta, tinta, tinta! – is mondókaritmusban indít, ami egyben hívórím, a maga hármas nyomatékával. A tinta szóra további rímpárok felelnek a versben, ahogy felvonultatja az alvó játéklényeket, az éjszaka álomcsodáit a költő. Az elmúlt gyermekkortól búcsúzik, úgy tart terepszemlét gyermeke világában az apa, mint ami végleg lezárult, ezért is sorjáznak alvóként a lények, akiket már nem lehet felébreszteni, legfeljebb tintával papíron. Igen ám, „de a szó a szó a szó is / más oldalára fordul”, a szó is örök álomba merülni látszik. A verszárlat viszont csattanójával felébreszt: „Friss tinta tinta tinta / Aludj kincsem ma hol vagy / Krisztinka tinka tinka”. Krisztinkát a tinta, a tintát Krisztinka kelti fel, vagyis életre újra. A becézett köznapi név mondókaritmusával válaszol a hívó tinta-rímre. A ritmus- és rímjáték létjátékká alakul, apa és lánya egymás létét a távolból is meghatározó-inspiráló mozgássá. Így fognak egymással kezet, dúdolgatva és lépegetve, körbetáncolva éjszakát és nappalt a költők álmodta-ébresztette nevek.