Sok rossz élmény kapcsolódik a nevemhez. Az általános iskola felső tagozatába jártam, amikor jött az osztályunkba egy ugyanolyan nevű másik gyerek. Az osztályfőnök erre a helyzetre azt a megoldást találta ki, hogy én lettem a „Nagy 1”, a másik fiú pedig a „Nagy 2”. Elkezdtek csúfolni minket a többiek, hogy számunk van, de a tanárok némelyike is szadista kéjjel mondogatta: „Nagyegy”, „Nagykettő”. „Nagyegy állj fel!”; „Nagyegy”! Gyere ki a táblához.” Amikor panaszkodtam a szüleimnek, hogy jött egy ugyanolyan nevű gyerek az iskolába, kifejezték sajnálatukat, de nem tettek semmit. Ezt a helyzetet úgy fogták fel, mint sorsot, amin nem lehet változtatni. A fiuknak ez a neve, és kész! Ha ez a helyzet nehéz, kényelmetlen és megalázó helyzetekbe sodorja; el kell viselnie. Én gyerekfejjel akkor még nem tudtam, hogy egy nevet meg lehet változtatni. 1975-öt írtunk akkor.

Egyébként pedig minden viszonylagos: felettem pár évvel járt egy fiú, akinek „Buzi” volt a vezetékneve – ma már talán hihetetlen, de így volt –, s magamban azt gondoltam,  hogy van, aki nálam sokkal rosszabb helyzetben van, hozzá képest nem nagy dolog, ki lehet bírni, hogy a nevemhez hozzábiggyesztettek egy számot.

Aztán, amikor már egyedül jártam könyvtárba, egyik alkalommal megütötte a szemem az egyik könyv gerincén olvasható cím: Az 16670-es számú rab. Belelapoztam. Rájöttem, hogy a raboknak is száma van, és hogy a számukon szólítják őket. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy börtön és iskola egy tőről fakadnak, csak fokozatbeli különbség van a kettő között. Azáltal, hogy számot illesztettek a nevemhez, virtuálisan csíkos rabruhát akartak rám húzni, megalázni és megfosztani a személyiségemtől.

Persze mindezt csak jóval később fogalmaztam meg magamnak.

Az egyik legjobb bizonyság volt számomra, hogy megváltoztak az idők, amikor arról hallottam, hogy az egyik iskolában az ugyanolyan keresztnevű gyerekeket más-más becenéven hívják, és így kiküszöbölik az esetleges félreértéseket.

Persze éppen a félreértések és összetévesztések kiküszöbölésére találták ki a névhasználat helyett a sorszámot a börtönökben, koncentrációs táborokban. Ez viszont másfajta felcserélhetőségre nyitott lehetőséget.

Primo Levi írja le azt a történetet, mely szerint az auschwitzi haláltáborban az egyik kápó különösen kegyetlenül ütött a botjával, olyan helyekre ütött, ahol nagyon fájt. Bár minden kápó ütött, ez a kápó kegyetlenségével és szadizmusával kivívta a barakk lakóinak felháborodását, aztán léptek is az ügyben, mert volt kapcsolatuk az egyik rab írnokhoz, aki aztán a kérésükre megcserélt két számot, és az egyik halálba küldött osztagban egyszer csak ez a kápó is ott találta magát.

De visszatérve a nevemre: az elmúlt évtizedek alatt végigkísérték az életemet a névazonosságból adódó félreértések: volt, hogy egy hangosbemondóba bemondták a nevem, amire összerándult a gyomrom, és csak néhány pillanat múlva jöttem rá arra, hogy nyilván nem engem keresnek. Vagy amikor a színházi díszelőadásra való tiszteletjegyért mentem, amit előtte át kellett venni, hat másik hasonló nevű közül kellett kiválasztani, hogy melyik is az enyém. Tévesen a nevemre küldött levelek, telefonhívások, melyek valaki mást kerestek: ilyen esetek sora árnyékolja be múltamat.

Tíz éve felvettem a feleségem vezetéknevét a saját vezetéknevem elé. A nevemmel kapcsolatos gondjaim egy jó része ezzel megszűnt.

De valahányszor hivatalos űrlapokat, kérvényeket vagy felhasználói szerződéseket és egyebeket töltök ki, nem tudok attól az érzésemtől szabadulni, hogy a név tulajdonképpen csak dekoráció. A kórházban vagy a rendelésen a TAJ, a bankban a bankszámlaszám, az APEH-nél az adóazonosító jel – vagyis megint egy szám alapján azonosítanak.  Udvariasan így szól az ügyintéző: „Elkérhetem a kártyáját?” És aztán odafordul a monitor és a billentyűzet felé, és beírja a kártyán látható számomat, és a rendszer a szám alapján azonosít. 

A Jelenések könyvében az áll, hogy a Bárányt utánzó fenevad, a kétszarvú vadállat kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat jobb kezükön vagy homlokukon számmal jelöli meg. /Jel 13,17

Az embertelen és romlott racionalitás végső soron ugyanezt az eredményt szülte a haláltáborokban: rátetoválták az elhurcoltakra, a deportáltakra a számot, hogy kifejezzék vele: egy szám vagy csupán.

De szintén a Jelenések könyvében van arról is szó, hogy a megdicsőült Jézus, aki megjelenik Jánosnak Patmosz szigetén látomásban, a hitében győztesnek olyan új nevet ad, amelyet csak az tud, aki kapja.

Ennek az új, titkos névnek az ígérete arra a reményre sarkall, hogy lesz majd egy igazi, egy örökre érvényes nevem: olyan, amely összetéveszthetetlen, nem lesz még egy ugyanolyan nevű ember a világon, csak én; nem kell számmal kiegészíteni, de még ismernie sem kell másoknak ezt a nevet ahhoz, hogy én az legyek, akinek Isten nevez engem, mert ez az új név egyet jelent majd számomra egy új teremtéssel.