Semmi sincs, aminek nincsen neve – szól egy mondás. De vajon mi a név?
Valakinek a neve manapság tapasztalataim szerint csak egy kód, amihez képet tudok társítani – már ha valóban tudok. Az idősebbek szörnyülködnek a Dzsenifereken (Jennifer), Mendiken (Mandy), Odüsszeuszokon, de valójában nincs jobb helyzetben a név kód jellegét illetően a Béla, János, Erzsébet, Zsuzsanna sem (nem beszélve arról, hogy az utolsó három rögtön héber eredetű, hát mennyivel jobb az angolszász vagy görög neveknél?). Szóval a nevünk nem igazán előjel, még akkor sem, amikor ha valaki hallja a nevünket  vagy mosolyogni kezd, vagy felsóhajt, vagy semmit nem vált ki belőle.

Kód. Csak kód, amit hangzása, vagy valamely ős, esetleg híres személyiség után választottak a szülők. A jelentésre nagyon kevesen figyelnek ma már. Ha pedig mégis megtörténik, akkor valami statikust fejez ki csupán: egy kívánságot, egy eszmét, egy nemzethez tartozást. Nem mondom, hogy illegitim módon adjuk a neveket gyermekeinknek, de azt igen, hogy a neveket egykoron nem így adták, s egészen más volt a jelentősége is a névnek.

Valamikor a nevek sokkal inkább arról szóltak, hogy mi történt. Egy eseményről, megtapasztalt élményről szóltak. A névadással az ember megpróbálta megszelídíteni azt, amivel találkozott, hiszen ha ismerem, már nem is olyan félelmetes az az állat, jelenség, ember vagy éppen isten. Ehhez a gondolathoz társult aztán az is, hogy ha valaminek a nevét ismerem, akkor a cselekedetei felett is uralkodhatom, hiszen egy jelenséget, egy cselekedetet zártam egy kifejezésbe – tehát ha ismerem a jellemző cselekedetet, akkor irányítani is tudom majd. Ez a névmágia alapja, s az oly sok kultúrában ismert névtabu is innen jön. Ebbe nem szeretnék nagyon belemenni, s nem is lenne okos dolog tőlem, a vallástörténetet csak nagy vonalakban ismerőtől kóklerkedni ezen a területen, de ami a lényeg: ne mondj ki bizonyos nevet, mert azzal megidézed azt a jelenséget, azt az erőt, ami esetlegesen pusztítani fog. Tipikusan ilyenek a démonok nevei. Ha pedig éppen valamely erőt a szolgálatomba szeretnék állítani, azt is a nevének ismeretében már megtehetem. A varázsigék is innen jönnek: cselekvésre hívnak egy már megtapasztalt, s névbe zárt erőt.

Szóval a név valamikor a cselekedetekkel volt összefüggésben, legyen az a cselekedet az emberé vagy épp egy-egy istené. Merthogy az istenit is események szintjén ragadták meg, nem absztrakciókban. S persze előkerültek az elkerülendő események is a nevek kapcsán, amikor pl. a csecsemőknek álnevet adtak, s úgy hívták őket, nehogy a démonok meg tudják őket rontani, hiszen a nevükben ott volt maga az élet, a dinamizmus, a tetterő. Vagy éppen ott vannak azok az esetek, amikor egy-egy különlegesen nagy megtapasztalás során vagy utána új nevet kapott (Jákób-Izráel, a Jelenések könyvének fehér kövecskéje) vagy éppen vett fel az illető, jelezve ezzel életének változását is. Szóval élet-név-hatalom együtt jártak. A név birtoklása hatalom volt.

Az Isten nevének kimondása, annak használata és bizonyos értelemben birtoklása hatalom. Ezért is tiltja oly erősen a harmadik parancsolat a helytelen használatot. Én nem parancsolgathatok Istennek akkor sem, ha tudom a nevét, vagy legalábbis tudni vélem. Nem varázsolgathatok vele, hogy az enyém legyen a lottó ötös (pedig sokan próbálkoznak). Mégis, az Isten nevének használatában azért van hatalom: meg lehet Őt szólítani. Van neki neve, amit elmond, hogy közel jöhessen, amolyan megfoghatóvá váljon számunkra. Jákóbnak nem mondja meg a nevét a birkózás során, sőt Jákób kap más nevet, s ezzel identitást, életet is. Mózesnek viszont kijelenti: vagyok, aki vagyok. Krisztusban pedig egészen különleges módon jelenik meg az Ige és a történés, a tér és idő keretein belül, mégis azokat szétfeszítve, s ami a legfontosabb: Benne elérhető az Isten úgy, mint soha addig. Kicsit zavaros mondatok ezek, de talán átjön a lényeg – amikor Isten kijelenti magát a nevében, akkor ott cselekedetet közöl, emberrel való cselekedetet.

Ezek után a kérdés: előny, hogy ismerem az Isten nevét? Erre mindenki válaszoljon maga!
Előny-e viszont, hogy ismerem az emberek nevét? Előny-e, ha néven szólítom őket? Tapasztalataim szerint igen. Erőteljes kapcsolatteremtő tényező, s azt sugallja: tudom, kivel találkoztam, s van közöttünk kapcsolat. Történik valami a név kimondásával kettőnk között – kapcsolatba kerülünk. Nem mintha enélkül nem jönne létre a kapcsolat, de ezáltal is éreztethetem a másikkal, hogy ott vagyok, jelen vagyok, s hogy tudom, kivel beszélek. Nem beszélve azokról az esetekről, amikor több év után találkozunk, s ha nem voltunk is jó barátok, de kimondom a nevét az illetőnek, akkor majdnem elolvad, hogy őrá emlékeznek, s hogy nyomott hagyott ezen a világon valakiben. Hatalmam van, ha ismerem a nevet és használom is. Megvan ennek a negatív oldala is, de arról most nem szeretnék szólni, jobban szeretem a pozitív dolgokat.

Már csak egy dolog van hátra: a fészbúk korában a sokszor kitekert nevek mögött tudom még, ki rejtőzik? Kit takar a név, milyen életeseményeket rejt vagy éppen sokszor temet? Mert a név magában nem minden. Hatalom akár a negatív, akár a pozitív értelemben csak akkor áll mögötte, ha esemény, történés, élet áll mögötte.

Ha tudod a nevet, hatalmad van. Naponta használod. Használjon!