Oscar Wilde szerint „Az ember akkor adja legkevésbé önmagát, amikor a saját személyében beszél. Álarc alól megmondja az igazat.” 

Az internet korában, mikor a társadalom egyre nagyobb része akarva-akaratlanul online éli fél életét, az álarcokat felváltották a nicknevek. A szó szerinti fordításban becenevet jelentő kifejezés azokra a felhasználói nevekre utal, melyeket az emberek maguknak választanak különböző fórumokon, chatfelületeken és egyéb, (inter)aktivitásra buzdító honlapokon. De vajon át- illetve elhárítható-e a felelősség, ha Kovács István helyett Redboy42 szidja a kormányt, vagy ha Nagy Erzsébet helyett Sexylady29 próbál ismerkedni a csevegőszobákban? Tényleg hajlamosak vagyunk őszintébbek, merészebbek és szókimondóbbak lenni, ha nem a saját nevünk szerepel véleményünk alatt? 

Az utóbbi kérdésre a válasz valószínűleg: igen. „Miért ne mernék szókimondóbb és bátrabb lenni, miért ne önteném ki őszintén szívfájdalmam vagy haragom – még ha ezzel másokat esetleg megbántok is –, hisz úgysem juthatnak el hozzám, úgysem tudják, ki vagyok” – gondolják sokan. Ezzel a hozzáállással csupán egyetlen apró gond van – túl azon, hogy nem is nagyon igaz, bár nem szeretnék úgy tenni, mintha tökéletesen tisztában lennék a nemzetbiztonsági szervek vagy épp csak a hackerek működésével. Az igazi probléma az, hogy ez a hozzáállás könnyen szereppé, majd jellemző tulajdonsággá, végül pedig örökre ránk ragadó álarccá válhat… 

A minap láttam a Vadidegen című filmet, amely amellett, hogy csavaros és igen okosan felépített thriller, érdekes gondolatokat vet fel a nicknevek témakörében is. A filmben a Halle Berry által alakított Rowena Price David Shane álnéven ír oknyomozó-lebuktató cikkeket az egyik híres New York-i újságnak, Rocketgirl néven csetel leendő „áldozatával” (akinek Veronica Carterként mutatkozik be), valamint Katherine Pogue álnéven szivárog be és vállal munkát annak cégénél. És ha ez a mondat a film ismeretének hiányában túlzottan zavaros lenne, akkor sincs baj, a lényeg annyi, hogy ezek a nevek mind egyetlen személyt takarnak. De vajon meddig tud egy ennyi álarc mögé bújó ember egyetlen személyiség maradni? 

A film tanulsága szerint nem sokáig. A poénok lelövése ezúttal sem célom, ezért csak annyit árulok el, hogy a sok személyiséggel való takarózás végül olyan lépések megtételére készteti Rowenát, melyek nem csupán erkölcsi, hanem egyetemes emberi mércével mérve is elítélendők… Számomra az egyetlen nagy rejtély a Vadidegennel kapcsolatban nem más, mint a fogadtatása. Noha ötéves filmről beszélünk, amelyet moziban is játszottak, DVD-n is kiadtak és tévében is vetítettek, sokan mégsem ismerik. Aki mégis ismeri, azok többsége pedig nem szereti. Vajon mi lehet ennek az oka? 

Eszem ágában sincs azt állítani, hogy James Foley 2007-es alkotása korszakalkotó, filmtörténeti klasszikus, kultuszfilm, vagy bármi egyéb, nagyotmondóan jól hangzó kategórián belülre esne, ám a tucatszámra készülő amerikai thrillerek közül egész biztosan kiemelkedik. Ha másért nem, legalább önkritikája és őszinte megnyilatkozása miatt, amelyet a világhálón történő személyiség-felvételek témakörében tesz. Leírni, összefoglalni magam sem tudnám jobban ennek veszélyeit, mint ez a film vége környékén hallható monológ teszi: „Kezdetben halk zümmögés, hívogató, üres képernyő. Lépj be – üzeni –, mindig nyitva vagyunk. Olyan világ ez, hinnénk, ahol a tettnek nincsenek következményei, ahol a bűn névtelenség mögé bújik, ahol nincsenek ujjlenyomatok; láthatatlan univerzum tele idegenekkel, akiket összeköt a háló és szétválaszt az élet. Ellopja a titkaidat, elcsúfítja az álmaidat és meghamisítja a lényedet. Mert ebben a világban, ahol akármi lehetsz, akárki lehetsz, könnyű elfelejteni, hogy ki is vagy.”