Ez is ugyanolyan nap volt, mint a többi. Nem dörgött az ég, nem csapkodtak a villámok, nem gyülekeztek baljós felhők sejtetve valaminek a közeledtét vagy valaminek a végét. Egyszerű kedd délután 6 évvel ezelőtt.

Egykedvűen érkeztem a 8. kerületi panel tömbház bejáratához. Mint mindig, akkor is a nehézkesen nyíló bejárati ajtóval bíbelődtem, amikor odajött hozzám egy ember és valami szórólapot akart a kezembe nyomni. Nem nagyon akartam vele foglalkozni így beengedtem, hogy teledobálja a postaládákat; addig sem lesz velem elfoglalva – gondoltam, de nem így lett. Míg a liftre vártam, megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Istenben. Felszaladt a szemöldököm és egyből rávágtam az akkori énemet legjobban kifejező választ: „Nem.”
Ő hang nélkül nyomott a kezembe egy szórólapot pont akkor, amikor megérkezett a liftem. Úton a nyolcadik felé vetettem egy kósza pillantást a lapra. Nagy betűkkel az állt rajta, hogy: Isten szeret, majd még nagyobb betűkkel, hogy: téged is. Mosolyogtam egyet, majd fejcsóválva a farzsebembe gyűrtem a szórólapot.

A lakásba toppanva édesanyámra lettem figyelmes, amint tőle szokatlan módon a konyhai ebédlőasztalnál szomorkodva ült. Felé vettem az irányt, amikor ő is észrevett és csendben végignézte, ahogy egy pohár hideg vízzel hűsítem magam. Ő szólalt meg először.
– Van egy kis időd a számomra? – kérdezte, miközben a kezével olyan gesztust tett, ami arra sarkallt, hogy leüljek vele szembe. Én szótlanul foglaltam helyet, a vizespoharat a kezemben szorongatva, lesütött szemekkel. Nem szokott ilyet csinálni. Legtöbbször a szobában van, tévézik, vagy elfoglalja magát valamivel. Ha megjövök, beköszönök neki, majd megyek a szobámba. Mostanában még kevesebbet beszélgettünk, mint szoktunk. Szokatlan volt ez a helyzet, nem tudtam mire vélni, amitől szorongó lettem.

- Van valami bajod velem? – kérdezte, amire értetlenül ráztam a fejem és egy halk nincs hagyta el a számat.
- Akkor a munkahelyeden van valami gond? – folytatta. Erre is nemmel feleltem.
- Akkor mi az, ami bánt? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, és ha tudok, segítek, mert nagyon szeretlek.
- Tudom, de nincs semmi baj, se veled, se a munkahelyemmel, se semmivel – válaszoltam, kissé méltatlankodva és némi felháborodással a hangomban.
- Akkor ezekre miért van szükséged?

Előhúzott a háta mögül egy számomra jól ismert vastagabb megviselt nejlonzacskót és a tartalmát az asztalra szórta. A mai napig a fülemben cseng a kormos fém kiskanál jellegzetes csörrenése az asztalon és a műanyag fecskendők halk tompa koppanása. Ott hevertek előttem a heroinfogyasztásom kellékei. A konyhánkban. Anyum velem szemben. Mit csináljak? Megtalálta a hifim mögött. Mit csináljak?

- Ez nem is az enyém, az egyik haverom hagyta itt – bukott ki belőlem a hárító mechanizmus első hírnöke.
- Nem, ne csináld ezt, tudom, hogy a tiéd – mondta elcsukló hangon, majd legördült az első könnycsepp az arcán.
- Igen. Igazad van – miközben ezt mondtam, próbáltam összeszedegetni a kellékeimet az asztalról és visszatuszkolni a zacskóba, majd az ajtó felé lépkedve folytattam:
- Most mennem kell, majd jövök.
Már csak a lépcsőházból hallottam a zilált, zokogó szavakat:
- Ha most elmész, soha ne gyere vissza.

Begyűrtem a dolgaimat a farzsebembe, és a jól bejáratott közeli lépcsőház felé vettem az irányt, hogy elvegyem a zaklatott érzéseimet az érzéstelenítőmmel. Remegő kézzel szedtem elő a dolgaimat, amikor a kezembe került a nemrég rám tukmált szórólap. Egyik kezemben a fecskendő a másikban az „Isten szeret, téged is” feliratú papírlap. Fel sem fogtam az egészet, csak cselekedtem. Akkor még nem hallottam a hívást. Nem értettem Isten szavát.
A papírlapra raktam a kormos kiskanalat és azon készítettem el a heroin adagomat.

Ezen a napon bocsájtottam el magam teljesen a józan világtól és sodródtam a rettentő fekete mélység felé. Nem volt ebben tudatosság vagy szabad akarat. Engedtem az ördög hívásának és elengedtem a felém nyúló segítő kezeket.