1. Én 

– Valahányszor eszembe jut, feljön bennem a harag, épp olyan erősen, mint fél évvel ezelőtt…
– Tudod, hogy csak magadnak ártasz ezzel...
– „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk.."
– Mennyivel vagy jobb nála, ha nem bocsátasz meg?
(köszi mindenkinek. igazán...)

 Végigjártam az egész történetet. Nem kétszer, nem háromszor. Legalább ezerszer. Bántott, kihasznált, megsebzett. Soha nem kért bocsánatot. Sőt, én vagyok a hibás. Hogyan kell megbocsátani, ha nem kér bocsánatot a másik, és egyáltalán nem bánja, amit okozott nekem? Ilyen helyzetben most vagyok először. 

Kértem Istent, segítsen megbocsátani. (Nem a megfelelő dolgot kértem volna?) Aztán kértem arra, hogy bocsásson meg Ő, mert én nem tudok. (Ez már tuti a „jó kérés", ugye??) És nem változott bennem semmi. Pedig „akartam, eget ostromló akarattal, majd a tehetetlenség konok falán zúztam véresre koponyám..." (Reményik). 

A megbocsátás szava magával hozott ma egy másik szót: elbocsátás.
„Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor.."(Ady)
Ady egy szerelemről ír. Szeretném én is így elbocsátani a haragomat. Százegyedszerre már...
Azonban ez a szó legelőször Simeont juttatta eszembe: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert látták szemeim Üdvösségedet,..." (Lk 2:29-30) 

Megbocsátás. Elbocsátás. Halál. Valami összetörik. Valami új kezdődik.
(DE HOGYAN???) 

Nincs válasz a kérdésre. Nincs recept. Nincs „jó" imádság és lelkigyakorlat. Titok marad a „hogyan". 

Miért kell Isten bocsánatához megbocsátanom az ellenem vétkezőnek?
Feltételekhez van kötve az, hogy bocsánatot nyerjek? 

(és Isten mosolyog, a háta mögé dobja a Bibliát, odalép hozzám és átölel.)

2. Másik 

Ott állok szemtől szemben vele. Nincsenek szavaim, nincs mit mondanom. Hogyan is lehetne a fájdalmat megformálni, amit neki okoztam? Össze tudom rakni a kezem és szavaim által széjjeltépett lelket? 

Nincs hová mennem. Ilyenkor mindig a Názáreti keresztje alatt kötök ki. Próbálom újra és újra elfogadni, hogy VALÓBAN megbocsátott nekem... 

„Mert a másik fél csak így tudja feldolgozni az ellene elkövetett bűneinket, ha számára meghalunk.” (Nyirán Ferenc) 

Önkéntesen a halálba kell hát mennem, hogy meg tudjon nekem bocsátani? Valóban csak az ismeretlen messzeségben képesek begyógyulni az egymásnak okozott sebek (ha képesek egyáltalán)? 

Elhagytam. Becsaptam. Elloptam tőle azt, ami többet ér a pénznél. Nekem adta a bizalmát, a szerelmét, a lelkét. 

Azt gondolja, nem sajnálom, amit vele tettem. Dehogyisnem. Nagyon sajnálom. Mindennél jobban. Mégis képtelen vagyok kimondani ezt neki. Úgy érzem, nem kompenzálhatom szavakkal, amit tettem. Tudatosan átverni valakit, visszaélni a szeretetével. Erre nincs bocsánat. Miért is kérném? 

Hozzám sem szól már. Továbblépett. Úgy tűnik, megkapom a megérdemelt szenvedést azért, amit elkövettem. 

Megbocsátani az ellenem vétkezőknek. Rendben. De hogyan bocsássak meg a mások ellen vétkező magamnak? 

Üres kezem széttárom. Semmit nem tudok felmutatni.