Mr. Bingham különös életet él. Hivatása – nyugodtan használhatjuk ezt az emelkedett szót, mert nem csupán 8 órás elfoglaltságról, hanem életmódról beszélünk – utazgatni az USA hatalmas területén és elbocsátani embereket.

„Egy cég küld ki puhapöcs főnökökhöz, akik gyávák kirúgni az alkalmazottakat. És néha okkal gyávák. Akit kirúgnak, hajlamos őrültségekre.” Ezért Ryan Bingham minden erejét, emberismeretét és pszichológiai tudományát bevetve igyekszik túlélhetővé tenni a pillanatot, amikor a munkavállaló elveszti lába alól a talajt, és jó lelkigondozó módjára továbbirányítja a figyelmüket a jövőre. „A birodalmak építői és a világmegváltók mind átélték azt, amit most ön. És épp ezért vitték sokra, mert átélték ezt.”

A film témája az emberi lét egyik alapkonfliktusa: a két egymásnak feszülő vágy a valakikhez és valahova tartozás és a szabadság vágya, az individualitás között. Ezekkel mindenki vív napról-napra. Amikor döntünk, hogy a kollégákkal vagy magunkban ebédelünk-e. Hogy visszahívjuk-e az ismerőst. Hogy elmegyünk-e a gyülekezetünk hétközi bibliaórai közösségébe, házicsoportba, vagy maradunk a megszokott, tömegben-magányos vasárnapi istentiszteletnél. Vállalunk-e gyereket. Meglátogatjuk-e a hétvégén az anyósékat… Sokkal sűrűbben döntünk a közösség és magunk között, mint gondolnánk. Őrlődünk, mikor és kivel osszuk meg magunkat, kis bocsássunk be az életünkbe és kitől zárkózzunk el.

Ryan viszont, úgy tűnik, ezt a kérdést rövidre zárta magában: 365-ből 322 napot utazik. Sosem vágyott megállapodni, feleséget találni, letelepedni, és gyerekeket sem szeretett volna maga köré. Egyetlen dolog vonzotta: összegyűjteni azt a tízmillió mérföldet, amit még csak 6 embernek sikerült – „még a Holdon is többen jártak”. Pikáns, hogy épp ő vágja el az emberi életek egyik fontos kötődését, aki maga alig ismer bármilyen fajta kötődést.

De megszokott rutijából kibillentik: bonyolódik a cselekmény. Innovációs és a költségcsökkentési kamikaze akciók sora következik: a cég úgy dönt, hogy az utazások megspórolásával, internetes csevegőprogramokon keresztül folytatják az elbocsátásokat. Hősünk nehezményezi ezt a próbálkozást, és meg is próbálja győzni a döntésért felelős embereket a személyes jelenlét fontosságáról. No, nem az elbocsátandók iránti empátiától vezérelve, inkább csak az újabb mérföldek reményében, és mert igazából egyedül az égben érzi magát otthon. Retteg a letelepedés gondolatától. Mr. Binghamnek nincs már állandó lakása, a családját régen látta, barátai sincsenek. Igazán gyökértelen figura. Sármos, megnyerő, sikeres, mégis egészen elkeserítő.

Időnként motivációs előadásokat is tart:

„Mennyit nyom az életük? Képzeljék el, hogy egy hátizsákot cipelnek. Érezzék a pántokat a vállukon. Érzik? Most pakolják bele mindazt, amiből az életük áll. Kezdjék az apróságokkal. Csecsebecsékkel, szuvenírekkel a polcokról és a fiókokból. Érezzék a növekvő súlyt! Jöhetnek a nagyobb dolgok. Ruhák, asztali berendezések, lámpák, ágynemű, a tévéjük. A zsák nehezedik. Most jöjjenek a nagyobb dolgok! A kanapéjuk, az ágyuk, a konyha asztaluk, tömjék bele mind! A kocsijuk is mehet! Az otthonuk, akár kis garzonlakás, akár kétszintes ház. Szép sorjában tömjék bele mind a hátizsákjukba. Most induljanak el... Elég nehéz, igaz? Pontosan ezt csináljuk napi szinten: megpakoljuk magunkat, míg mozdulni sem tudunk, pedig jól tudjuk: a mozgás az élet. Így én most felgyújtom ezt a hátizsákot… égjen minden, és képzeljék el, hogy holnapra már nincsen semmijük. Vérpezsdítő érzés, nem igaz?”
Egy következő ilyen előadást már úgy kezd: „Új hátizsákjuk van. Csakhogy most emberekkel pakolják meg…” Veszélyes, ha valaki elég intelligens önmaga ideológiai megtámogatásához.

A történet fordulópontja, hogy Ryan esélyt kap a változtatásra, esélyt arra, hogy kibillenjen eddigi álláspontjából és életéből. (kép:egek ura 4)Húga esküvőjén például neki kell meggyőznie a berezelt vőlegényt, hogy mégis álljon az oltár elé. Furcsa hallgatni, ahogyan éppen kötöttségmentes élete ellen érvel. Egy szerelem is utoléri. Egy nő, aki épp olyannak tűnik, mint amilyen ő. Sok vacillálás  és elszalasztott lehetőség után úgy dönt, belemerül, és megpróbálja komolyabbra fonni a köteléket. Ekkor azonban csúnyán az orrára csapódik az ajtó: szerelmének egy másik világban – a földön – férje és gyermeke van.

Nagyon megsajnáltam ezt az embert. Elindult a kötődés, a mások felé való nyitás útján, és ekkora pofont kap a kezdeti lépéseknél. Gyökereiben elfojtott jellemfejlődés. Eszembe jutott, vajon hányan kapnak hasonló stopot. Akár tőlem hányan, akik barátsággal közelítettek, de visszautasítást kaptak. Vajon hányan kapnak hasonló stopot egy gyülekezettől, egy lelkésztől vagy ifitől, akik felé az első bátortalan lépéseket igyekeztek megtenni.

Egyvalamit tudok: mi mind féltjük magunkat, az időnket, spóroljuk a szeretetünket és odafigyelésünket, de van valaki, aki nem: Isten az. Ő nem adogat stopokat. Kifejezetten hív, vár, kopogtat és nem utasít el.

Ryan végül eléri a kívánt mérföldeket, de már nem tud úgy örülni nekik, mint amennyire várta. Belekóstolt valamibe, ami végül nem lehetett az övé. Csak remélhetjük, hogy a történet kamerák elől rejtett folytatásában az ilyen Mr. Binghamek tovább próbálkoznak és nem adják föl a keresést egy-egy stop miatt. És azt is csak remélhetjük, hogy Isten megbocsátja nekünk, amikor magunk vagyunk ilyen stoptáblák.