Elbocsátás, munkanélküliség. Korunk rettegett kifejezései. De miért is? 

Nagyapám nem ismerte a szót: munkanélküliség. Nem azért, mert az átkos szocializmusban élte le élete egy részét, amikor teljesnek nevezték a foglalkoztatottságot és börtönnel sújtották a „munkakerülőket”, azokat, akiknek nem volt bejelentett munkahelyük. Nagyapámnak soha nem volt munkakönyves, fix állása. Az akkoriban szitokszóként is használt „maszekok” – az akkori vállalkozók – szűk rétegéhez tartozott. Azokhoz az iparosokhoz, akiktől ugyan elvették megélhetésük alapját, államosították munkaeszközeiket, műhelyeiket, ők mégis kitartottak tanult szakmájuk mellett.

Nagyapám úri szabó volt, és maradt akkor is, amikor már nem voltak urak. És el tudta tartani a feleségét, aki otthon nevelte „háztartásbeliként” négy gyermeküket. Pedig már nem voltak segédek, nem voltak inasok, a műhelyekben csak a padló foltjai árulkodtak arról, hogy egykor kilenc Singer varrógép zakatolt minálunk, az üres kampók a falban meséltek arról, hogy hányféle nadrágot, öltönyt, felöltőt gyártottak nagyapám szabóműhelyében, mert az államosításkor még a szabásmintákat is elvitték. Nagyapám mégsem lépett be a Ruhaipari Szövetkezetbe, nem állt be rabszolgának varrógépet hajtani a szocializmus építése érdekében. Maradt „maszeknak”, társadalmon kívülinek, és magának, családja boldogulása érdekében hajtotta azt az egy varrógépet, amit meghagytak neki.

Nagyapámékat soha nem hallottam panaszkodni, pedig a családi házukon kívül elvették mindenüket. Nemcsak a jól menő szabóműhelyt, hanem az élet lehetőségét is: gyerekeik megbélyegzettként éltek, „egyéb származásuk” miatt még a középiskolába is nehezen vették fel őket, pedig egyetemre való volt mindegyik. Nagyapám mégsem adta fel a reményt, mert nem félt a munkától, és valóban mestere volt a szakmájának. A szöveteket tapintásukról meg tudta különböztetni, tudta, mi való pantallónak, hétköznapi viseletnek, ünneplőnek. Megrendelőire szabta a ruhát, s nemcsak a testalkatukat, hanem a személyiségüket is figyelembe vette, amikor anyagot, szabásmintát vagy akár csak gombot ajánlott nekik. Ismerték és szerették a városban, és meg is fizették a munkáját. Nagyapám soha nem ment nyugdíjba. Kilencvenkét évesen még mindig dolgozott. Azt vallotta, hogyha napi egy férfinadrágot ki tud szabni, össze tud állítani, akkor rendben mennek a dolgok. Élete utolsó napján is dolgozott, számára ismeretlen volt a tétlenség. A munka tartotta életben, a tudat, hogy az embereknek, a kisközösség tagjainak szüksége van azokra az értékekre, amelyeket megteremt.

Nagyapám húsz éve halott, de úgy gondolom, hogy ma sem esne kétségbe. Hiába szakadt a nyakunkba a fogyasztói kultúra, a globalizáció, hiába tört be a kínai piac és hiába gyűrűzött be a gazdasági válság. Nagyapám mindezekkel nem sokat törődne. Ma is ugyanúgy járna a keze alatt a Singer varrógép, és összeállítaná a napi egy nadrágot. Mert számára az az egy nadrág nemcsak a kenyérkereset, hanem a pozitív önértékelés forrása is volt. Referenciaértéke volt számára a munkának, önbecsülés kérdése volt, hogy mennyit és milyen minőségben dolgozott egy adott időperiódus során.

A világ valahol itt bicsaklott meg. Önmagunk értékelését már nem a képességeink szerint jól elvégzett munka minősége határozza meg, hanem az a vásárlóerő, konkrétan az a forintmennyiség, amit a munkánkért kapunk. Elvesztettük önrendelkezésünket saját munkánk fölött. A globalizált világ polgáraivá váltunk, akiknek pusztán annyi az értéke, amennyit el tud költeni a hipermarketekben. A médiából áradó fogyasztói elvárások értékválságot okoznak, amelyek akár konkrét viselkedési zavarokban is megnyilvánulhatnak. A pszichológia új területei közé tartoznak a konzumációs viselkedési zavarok, a konzumációs krízis vizsgálata, amikor akár pszichoszomatikus betegséget is okozhat az a teher, hogy nem vagyok elég jó fogyasztó. A „shoppingolás” ma már nemcsak a felső osztályok hölgyei között okoz függőséget, hanem problémát jelent minden rétegnél, melynek oka, hogy a fogyasztói társadalom kirekesztettje a szegény. Félünk a szegénységtől, görcsösen ragaszkodunk a megszokott életszínvonalhoz, ezért egyre inkább rettegünk a munkahelyünk elvesztésétől. Az elbocsátás, a munkanélküliség stigmatizáló erő, a társadalomból való kirekesztettség jele. Mert ma már nem az a kérdés, hogy lesz-e kenyér az asztalon, hanem hogy a társadalom miként ítél meg minket.

Pedig a munkahely elvesztését nem feltétlenül kellene végzetes tragédiaként megélni. Az embert önrendelkezéssel áldotta meg az Isten, ráadásul olyan konstruktív agyat és alkalmazkodóképességet kapott, amihez nincs fogható. Bár százezreket, akár milliókat is munkanélkülivé tehet a társadalom, hiszem, hogy mégsem kellene ennyi embernek munka nélkül élnie. Mert munka van, mindig, csak meg kell találni, fel kell ismerni, hogy mire van szüksége a kisközösségnek. És lehet, hogy a gazdasági vagy a politikai helyzet kihúzza a lábunk alól a megélhetésünk eszközeit, én akkor is hiszem, hogyha nem áll le a „Singer varrógépünk”, akkor jöhetnek akármilyen korok, hasznossá tudjuk tenni magunkat, önértékelésünk helyrebillen, és kenyér is kerül a család asztalára.