Izland mint földrajzi jelenség mindig is ámulattal töltött el. Ugyan a nagy távolság és a lélegzetelállító tájak képezik az egzotikumok vonzerejét, Izland esetében az elszigeteltség még többet nyom a latban. Csak azért írom le ezeket, mert egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ezen a helyen olyan zene születhet, mint amilyet a Sigur Rós alkot. Négy izlandi fiatalember hagyományosnak mondható rockzenekari felállásban. Mégis minden korábban hallott könnyűzenétől különbözik az, amit hallunk. Elszigetelt, expresszív és emberi.



Már abban a pillanatban távol kerülünk a viszonyítási pontoktól, amikor meghalljuk az énekes, Jónsi magas énekhangján megszólaló „szöveget”. Ez ugyanis egy izlandiból eredő kitalált nyelven születik. Így eléggé nehéznek bizonyul az, hogy értelmet adjunk az egyes daloknak – míg egy hagyományos mondatban tudunk találni valamilyen jelentést, itt legfeljebb az intuíciónkra hagyatkozhatunk. És nyilvánvalóan a zeneiségre. A Sigur Rósnál az éneklés teljesen azonos szintre kerül a hangszeres játékkal és innen nézve instrumentális zenével van dolgunk. Amikor pedig jellemezni próbáljuk ezt, akkor csakis a hangulatot írhatjuk le, mondjuk olyan szavakkal, mint álomszerű, drámai vagy meditatív. A zenekar dalainak elszigeteltségét tovább növeli azok időtartama, ami átlagosan hat és tíz perc közé esik, de előfordulnak negyedórás opuszok is.

A hosszú szerzemények azonban teret adnak az expresszivitásnak. Lehetővé válik, hogy kifejtsenek egy-egy zenei témát, hogy lassan, de fokozatosan erősítsenek egy dalon belül, vagy épp az, hogy többször alkalmazzák a halk és hangos részek közti éles váltást. A dinamika remek kezelésével, a sajátos effektekkel és az énekes falsettójával a zenekar tökéletesen fent tudja tartani a feszültséget akár tíz-tizenöt percen keresztül is. A Sigur Rós zenei centrumában kétségkívül a már említett énekes-gitáros Jónsi áll. Amikor épp nem hagyományos módon pengeti hangszerét, akkor vonóval szólaltatja meg a húrokat, amelyek a nagymértékű effektezés következtében vízesésszerű hangzást produkálnak. E zajzuhatag alá és fölé rétegződik a billentyűs hangszerek, a basszusgitár és a dob szólama. Az éneket azért hagytam a végére, mert ez a másik dolog, ami a zenekar karakterét nagyban meghatározza. A magasan futó, sok visszhanggal dúsított éneklés a Sigur Rós zenei világának veleje, hangzásának beteljesítője, és nem utolsósorban: drámaiságának kulcsa.

Nagy szavak ide vagy oda, ez a magasan szárnyaló szólam az emberi létnek olyan fokú mélységét és intenzitását képes hangokba önteni, amire nagyon nincsenek is szavak. A világba vetettség fájdalmas magánya szólal meg itt, valamint az, hogy az életet sokkal intenzívebben kellene megélni, de egyszerűen képtelenség. Számomra a Sigur Rós zenéje tökéletesen fogalmazza meg az embernek ezt a tragikumát. És végül, a zúgó visszhanggal a fülünkben, „hunyorogva a húsvéti fényben” alig hisszük el, hogy szabadok vagyunk a jóra. ▪