...ment, mendegélt a kacsalábon forgó palota felé

Az én házam, az én váram. Amikor még sokkal kevesebb karakterből állott az önéletrajzom rettentően szerettem játszani a házunkban, és a ház körül. Az volt, ami éppen kellett, sok izgalmas mese lehetőségét nyújtó hely tele érdekes zugokkal, izgalmas illatokkal, hangokkal, érzésekkel, árnyakkal és fényekkel.

Tizenkét éves koromban elkerültem otthonról, kollégista lettem. Kicsit otthonossá vált az a szállás is, de a hangjai, az érzések az illatok... sosem nőtte ki magát az én saját életem otthonává, és nehéz volt rajta sokszor nyolc-tíz másik gyerekkel osztoznom. Aztán jött az egyetem. Szintén kollégium egy új, egy nagyobb városban. Egyetlen lakótárssal azért már sokkal könnyebb. Mellette, vele jobban meg tudom élni azt, hogy ez a hely heti öt napban az otthonpótlékom. 

Függetlenségem, tanulmányaim, társas kapcsolataim színtere. Azt azonban semmi sem írja már felül, hogy jóformán tíz éve ingázó életet élek. A legstabilabb pontja az életemnek az a nagy szürke utazótáska, ami alatt roskadozok mindig két élet között félúton.

Haza menni azért jó. 
A családom, a barátok, a gyülekezetem miatt. A hazafelé út egy külső és belső folyamat, amíg az ember az aluljárók mocskából a bús-zöld dombok közé ér, ahol még a ráncos poros arcok is ismerősebbek. Sikereimet, mosolyomat igyekszem nekik hozni, és kudarcaimat fenn felejteni a vonaton, a metrón. A rengeteg inger, ami ér, a fények, a hangok mind ismerősebbek, mind jobban hatnak rám, ahogy haladok közelebb. Úgy érzem, a nevemen szólítanak.

A hazafele út egy megtisztulás

Volt egy nap az életemben. Munkából indultam haza. Slamposnak, kopottnak éreztem magam a sok csinos, ápolt és megkímélt kinézetű üzletember és asszony között a villamoson, hiszen utazáshoz - és főleg ekkora súly cipeléséhez - kényelmesen öltözik az ember. Pénteken már amúgy is teljesen leharcolt vagyok, határozott karikákkal a szemem alatt. Steril kék, fehér, és szürke világukban a magam sárgásbarna nagyzsebes pulóverével úgy festettem, mint amikor valaki sárfoltot hagy a patika padlóján. Rosszkedvűen küzdöttem el magam a pályaudvarig.

A vonaton hazafelé figyeltem, hogy a sínek mellett ilyenkor micsoda kalyibák válnak láthatóvá, amikor lehull a lomb... Valakinek ez az otthona. Egy kis kutyaól. Egy pár hullámpala összetámasztva. A vonaton senki nem nézett oda. Csak én. 
A táj kemény felszíne meglágyulni látszott, dombok, barnás-zöld ráncok jelezték, hogy ez már nem az a befogadni képtelen sík beton. Zuglóban és Alsón még a panel tetején legelt egy szegény német juhász a napégette betonon, itt már a bokrot szaggatja egy kikötött szamár, sőt, a sűrűben lapulva néha látni egy-egy őzet vagy nyulat. Puhul a föld. Megnyílik az állatok és az emberek - az élet előtt.

Aztán fél óra után átszálltam a buszra. Útközben a busz valahogy megélénkült. Mielőtt elkezdhettem volna a jegyemért kotorászni, rájöttem, hogy mégsem kalauz okozza az érezhető izgalmat. 
A buszon lévő összes gyerek - lehettek olyan öten-hatan - egy helyre csoportosul egy néni köré. 
Az asszony minden bizonnyal a piacról jött, mert a kosarában három kiskacsa rejtőzött szeppegve. Pihések, remegősek, ahogy az ilyen kis életeknél lenni szokott.
Valami hihetetlen ismerős érzés fogott el, amikor a sok kis fürtös pofi próbált közelebb és közelebb jutni. A nap megsütötte a hajukat. 
Úgy, mint amikor a dédim a nyári konyhába hozta egy nagy dobozban a frissen kikelt kiscsirkéket. Én is épp így álltam ott ugyanezzel a csodálattal, amire csak gyermekek képesek, amikor felfedezik az élet kezdetének varázsát.