Otthonunk jó esetben a megnyugvás, a megpihenés helye. Ám bizonyára nem vagyok egyedül azzal a tapasztalattal, hogy bár szeretem a lakásunkat és jól érzem magam benne, ez az "otthon-feeling" sohasem tökéletes. Soha nincsen egy olyan pillanat, amikor teljes elengedettséggel leülhetnék és azt mondhatnám: semmi dolgom az otthonommal! Egyetlen porszem, egyetlen rendetlen szekrénypolc, egyetlen szétdobált fél pár zokni sem zavarja nyugalmamat, üres a szennyesláda és egy hete még a hűtőt is elhúztam és ott is kitakarítottam, és a festés is friss.
Ahogy az otthon kérdéséről tűnődöm, felsejlik bennem, hogy lakhelyünk valójában teljes földi életünk, önmagunk szimbóluma. Van-e tökéletes boldogság, teljes megnyugvás, valódi hazaérkezés ezen a földön? Vagy csak az elviselhetetlen körforgás: a falak bekoszolódnak, a fiókok telítődnek kacattal, a mosatlan újra meg újra felgyűlik és a konyhakő elkopik? Van-e ideális otthonunk, ahová megérkezhetünk? Megérkezhetünk-e igazi önmagunkba? Az álom szakértői szerint valamilyen kellemes, kívánatos idegen lakás megjelenése álmainkban mindig az énünkkel kapcsolatos nyugtalanság jele, annak a vágynak a kifejeződése, hogy még nem találtunk haza magunkhoz.
Ma az emberek a "hazatalálást", az önmegvalósítást elsősorban a "bennük élő gyermek" újrafelfedezéséhez, a gyermekkorban elfojtott érzések felszabadításához kötik. A keresztény hit ennél többet és mélyebbet kínál. Nem csak visszafelé, hanem előre is tekint. Az otthon bensőségessége, biztonsága iránti sóvárgás nem teljesen azonos az önmegtalálás utáni vággyal. Hiszen az otthon már eleve közösséget és szeretetet feltételez. Az ember legmélyebb vágya, ahogyan a tékozló fiú példázatában kifejeződik, az, hogy visszataláljon a mennyei Atya szeretetéhez, hogy Istenben leljen otthonra. Ez a vágyódás ugyanakkor gyakran a gyermekkor iránti nosztalgiára fordítódik le, és nem feltétlenül csak felhőtlen és boldog gyerekkor esetében. Még egy olyan költő is, mint Pilinszky János, aki azt írta, "Nincs nap. Nincs hold. És nincs gyerekkor", a régi, gyermeki otthon képeivel fejezi ki az egész költészetét átjáró iszonyatos erejű sóvárgást Isten iránt, a hazatalálás iránt:

Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg, mindíg is hazavágytam.

Ez a sürgető vágy persze, mint minden a földi életben, önmaga ellen is fordulhat. Annyira vágyik az ember a biztonságra, az állandóságra, a hazaérkezésre, a változástól pedig annyira fél, mint a tó Áprily Lajos versében - amely nem akar felolvadni, mert akkor majd zaj lesz, felzavarják az emberek a mozdulatlan tükrét -, hogy hajlamos azt a kicsi biztonságot, amit kihasított magának a forgandóság világából, abszolutizálni, rögzíteni. Az ilyen ember a "beérkezettség" levegőjét árasztja, elveszíti nyitottságát, begyepesedik. Otthonát nem nyitja meg, őt ne bolygassa senki.