Ez lehetne a következő reformációi jelmondatunk. Nemcsak azért, mert az egyik lelkészértekezleten egy egyházi vezető ezt a szót emelte ki minden fontos mondandó közül, s később a résztvevő lelkészek erre a szóra kérdeztek rá, hanem azért is, mert a XXI. sz. elején ez a szó jellemzi leginkább azt az igényt, ami bennünk van.

A fő kérdés, hogy mennyire vagyunk szolidárisak egymás iránt? Az ember legalapvetőbb tulajdonsága ugyanis az önzés. S ezen nemcsak azt kell érteni, hogy előre kinézem a megterített asztalnál, hogy melyik húst fogom kivenni, hanem sokkal inkább azt, hogy mindent az én szempontom szerint vizsgálok meg. A világ az én szemszögemből folyik, s olyan, amilyennek én lefestem. Én alakítom. S ez a gondolkodást lassan mindent megöl, mert az embernek azt a képességét veszi el, hogy mások helyzetébe bele tudja magát érezni.

Meg lehet unni bizonyos problémákat? Meg. Meg lehet unni bizonyos embereket? Meg. Bele lehet fáradni egy-egy (más) emberi tulajdonságba? Bele. Bele lehet fásulni egy-egy helyzetbe? Igen, hogyne. S ha mindezt eltakarjuk, csak elfedezzük a bajt. Minden az önzésből fakad.

A csavar ott következik be, ha ki tudok lépni ebből a spirálból. Ha tudok nem "én" lenni, ha el tudom veszíteni az egyéniségem, önmagamat is. Ez szinte képtelenség. Nem véletlenül fogadja Jézus ezzel a kemény kifejezéssel az őt követni vágyókat: "Tagadja meg magát". Egy olyan korban, amelyben minden a saját magunk kibontakoztatását jelöli meg fő célnak, abban nehéz az önmegtagadás. Valóságos civil aszkézis. A megtagadás már eleve negatív szó. S még azt sem mondhatjuk, hogy a mai világból teljesen hiányzik a szolidaritás. Ha árvíz van, összefognak az emberek. Ha üldöznek valakit, támaszt nyújtanak. Ha megölnek egy sportolót, még hetek múlva is a szolidaritás megannyi apró mécsese hirdeti a világosságot számunkra.

A nézőpont megválasztása. Ha nem csupán az én helyzetemből tudom nézni a dolgokat, hanem a máséból is. Áthelyezkedés, belehelyezkedés a másik helyzetébe. Mint mikor az ember áthelyezi a súlypontját: teljesen megváltozik a biztonságérzete, a stabilitása. Néha át kell helyeznie súlypontot másra. Még ha kockázattal jár is.

S ez az áthelyezkedés mégis hiányzik belőlünk. Az ősegyház abban a szóban élte meg mindezt, amit így adhatunk vissza: koinónia. A közösség, amelynek színtere nemcsak az anyagi áldozatvállalás (az is!), hanem az odafordulás, a törődés a másikkal, az időráfordítás. Amiből mi magunk is híjával vagyunk, az a legnagyobb ajándék másoknak.

Az igazán nagy ajándék másnak az, ami nem mérhető. Nagyjából a szeretet is ilyen. Nem lehet lemérni. Ezért földolgozhatatlan sokak számára a szülei halála, hiszen az ember, noha tudja, mégsem képes felfogni, hogy mennyi mindent tettek érte időben, térben, gondoskodásban, törődésben, aggódásban a szülei.