Van, amire nehezen találunk szavakat, s még ha van is rá szó, lehet rossz. Ilyenek azok a magyarok, akik nem Magyarország mai határain belül laknak. Logikus, hogy akkor ők határon túliak, mégsem helyes ez a kifejezés. Egyrészt számukra mi vagyunk a határon túliak, másrészt ez mégiscsak mesterséges határt von közénk. Vannak "inneniek" és "túliak". "Közeliek" és "távoliak". Rossz a kifejezés, rosszat üzenünk vele, s rosszat terjesztünk vele magunkról. Persze nem a szóval van a probléma, hanem a mögötte lévő tartalommal. Mit gondolunk, ha kimondjuk ezt a szót?

Budapesti teológusokkal különös élményünk volt a közelmúltban. Szinte mindegyik hétvégén járjuk az országot teológusnapokon, kiszállásokon, s jó néhányszor megyünk egy félévben határon túli utakra. Nemrégen jártunk az ausztriai Felsőőrön, amivel gyakorlatilag körbezártuk magunkat, azaz mindegyik elcsatolt területen jártunk, szolgálva, erősítve a gyülekezeteket.

A Felvidékre rendszeresen járunk, jó kapcsolat alakult ki több gyülekezettel is, és besegítünk különböző egyházi építkezéseken és szolgálatokban. Különösen érdekes az, hogy már fizikai határátlépés nélkül megyünk egy olyan országba, amellyel kapcsolatban mégis érzünk határokat. Kárpátalja külön világ, a vallásosságnak és a hitnek olyan lelki és megfogható jeleivel találkozunk, ami méltó a Vereckei-hágó széles perspektívájához. Aztán Erdély, amire a titokzatosság, a varázs és végül is a tündérkert kifejezés sem túlzás. Szinte mindig gazdagabban jövünk vissza, mint ahogyan megyünk. A Vajdaság, Szerbia még mindig úgy van előttünk, mint egy kicsit felfedezetlen vidék. Talán az ismeretlenségből is adódik, de talán másból is. Mégis szép példáit lehet látni az összefogásnak. Ennek éppen ellenkezőjét látjuk Horvátországban, Dél-Baranya és Szlavónia vidékén, ahol az egyik legkisebb egyháztestben látszik a fájdalmas ellentét, amit mi, így kívülről még érteni is nehezen tudunk, nemhogy megoldani. Pedig az egyházközségek mindig nagy szeretettel láttak minket vendégül.
Szlovénia kis közösségének nagy templomépítő tervei szinte elkáprázattak bennünket, hogyan lehet a kicsiből is nagyot álmodni. És végül az ausztriai Felsőőr, amely a hagyománynak, a megmaradásnak a nyelvi határoknak is különös egyvelegét adja, sajátos viszonyokat teremtve.

Miért fontos mindez? Mert a december 5-tel szemben most lesz egy másik dátum, ez pedig az egységes Magyar Református Egyház megalakulása május 22-én, az alkotmányozó zsinaton. Tekintsünk reménységgel a dátum felé, s jó lenne úgy megélni, hogy a magyar reformátusaink valóban azt a nyitott szeretetet érezzék meg, amit egyébként is érzünk, ha találkozunk egymással.

Jó lenne eltörölni ezt a "határon túliságot", legfőképpen a szívünkben, s legfőképpen azért, hogy belőlünk tűnjön el most már mindenféle határ. Mert minden belül, a szívünkben kezdődik. Egyébként is egyre nehezebb igazi közösségre lelni, igazi, őszinte emberekkel találkozni, miért ne lehetnénk mi, az egyház az olyan emberek gyűjtőhelye, akikben ez az igény állandóan dolgozik? Válságos időszakban lehetünk menedék-közösségek mindenki számára. És képviselhetjük azt a biztatást, amire mindnyájunknak szüksége van.

Nyilván nehéz egy kialakult szóra újat keresni. Sok egyéb kifejezést is használunk, mint a "testvéreink", "elszakadt magyarság", "rokonaink", "véreink" fokozatait, nehéz eldönteni mi lenne az igazán jó. Nem tudom, de a "határon túlit" használva mindig egyfajta szorongás-érzés fog el. Valaminek el kellene tűnni belőlünk. Szavak tódulnak elém: Félelem? Szorongás? Görcsök? Aggódás? Még mindig a félreértés lehetősége? A féltés? Mindezek évtizedes lerakódások. De hiszem, hogy meg lehet tőlük szabadulni.

Ha belül sikerül elrendezni a viszonyokat, megemészteni a fájdalmakat, gyógyítani a sebeket, a találkozások jó ízére emlékezve, akkor talán más lehet. A változásokra lehet készülni. Sőt kell is. Nekem is. Készüljünk erre az új, meghatározó dátumra őszinte bizalommal, nyitottan, imádsággal.

Ady Endre verse cseng bennem vissza újra és újra:

A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.