Gazdasági, szociológiai vagy profi pszichológiai elemzést nem tudok nyújtani, ezért nem is próbálkozom. De le tudom írni, amit látok és tapasztalok magam körül. Megpróbálom megfogni azt, ami engem is félelemmel tölt el. Azokat a dolgokat, amiket fiatalként próbálunk kerülgetni, mint vadállat a neki állított csapdákat, vagy amikről a fiatalság pajzsa mögül dacolva azt gondoljuk: mi majd okosabban csináljuk, velünk ez nem történhet meg, mi majd megmutatjuk, hogy másképp is lehet.

Lassan egy éve dolgozom főállásban, még sincs soha pénzem. Szerencsém van, mivel nem kell gyereket eltartanom és nem halok éhen, ha fizetés előtt két héttel elfogy a pénzem, mivel még a szüleimmel élek. Nem kapcsolják ki a villanyomat és tudom, hogy nem fogok megfagyni télen. De több kollégám van, aki két vagy több gyereket tart el olyan kevés fizetésből, amiből én magamat sem tudnám. (Fontos információ, hogy nem szórom a pénzt. Egy átlagos kéthavonta turkálóban vásárolós életszínvonalat tartok fenn.) Ők hónapról-hónapra gyomorgörccsel várják a postást, aki manapság baráti levelet már nem hoz – a  facebook és az e-mail világában igazából azt sem tudjuk, milyen a hozzánk közel állók kézírása – a számlák mellé. Én még tiszta szívből fel tudok háborodni a főnökeink igazságtalanságain, a módszereken, amivel sakkban tartják az embereket, hogy remegve féltsék a rosszul fizető állásukat. A módszer működik. Az emberek nagy százaléka remegve fél.

A fogyasztói társadalom már nem csak az egyszerű megélhetés terhét dobja a nyakunkba. Nem csak azzal a gonddal kell megbirkózni, hogy cipő legyen a gyerek lábán, hanem azzal is, hogy bizonyos elvárásoknak megfelelő, „menő” cipője legyen. Egyes gyerekek iPhone-nal mennek iskolába, mások… a sort itt változatos telefonmárkákkal lehetne érzékletessé tenni, de engem sokkal jobban érdekel a sor végén álló 1-2 – rosszabb esetben több – gyerek, aki korgó gyomorral kezdi a napját.
Anyagi helyzetük miatt frusztrált szülők frusztrált gyerekei. Hoppá! Álljunk csak meg egy pillanatra! Nem is csak az a két éhes gyerkőc a frusztrált. Ott vannak a többiek, akik nem kapták meg a legújabb divatnak megfelelő sportcipőt, vagy akiket a szüleik nem tudtak elvinni a 3D-s moziba, mert épp túlórát vállaltak, hogy a gyerek megkaphassa az áhított divatos sportcipőjét. Valami mindig hiányzik és hiányozni is fog. Szorongásban élő emberek hömpölyögnek reggelenként a tömegközlekedési eszközökön. Van, aki attól fél, hogy nem lesz mit enniük, van, aki a számlák befizetésétől retteg, van, aki attól, hogy az egyre többre vágyó gyerekének nem tudja megadni azt a valamit, amitől ő lesz aznap a sztár az iskolában. És néhányan attól félnek, hogy nem töltenek elég időt a családjukkal, nem tudják megadni mindazt a törődést a gyereküknek, amit szeretnének. Házasságok mennek tönkre, mivel a szülők egymáshoz való viszonyát nem a szeretet határozza meg, hanem az, hogy miért nem hoznak haza több pénzt.

Az anyagiak nem helyettesíthetik a szeretetet, ezt minden egészséges gondolkodású ember tudja. De a szeretet helyettesítheti az anyagiakat? Az áram- és gázszolgáltatóknál nem. A szupermarket vagy a ruhabolt pénztáránál sem, ez egyértelmű. De otthon? A családban? Karácsonykor? Születésnapkor?