06.42
Meggyötört, kiéhezett testemmel igyekszem minél hamarabb eljutni a munkásszálló még kietlen és dohos szagú folyosójának legvégén található fürdőbe, hogy egy kis forró vízzel megpróbáljam előhozni az alig tapintható vénáimat. Mindezt azért teszem, hogy a reggeli heroinadagomat be tudjam juttatni a szervezetembe. Meghagytam valamennyit tegnapról, hisz tudtam, hogy ha nem teszem, akkor nem fogok tudni ma elindulni megszerezni az újabb adagot. Így telnek a reggeleim már több éve. Jelenleg csak ennek a műveletnek a sikeressége köti le a figyelmemet. Nem félek attól, hogy rám nyitnak, vagy attól, hogy mit fogok enni, vagy mi fog történni velem ezen a napon, esetleg a holnapin. Egyedül az aggaszt egy kicsit, hogy vajon sikerülni fog-e beadni a kezembe vagy megint a nyakamat kell megszúrni, amit azért én sem szívesen teszek. De ha muszáj lesz, azt is megteszem. A célom, hogy belőjem magam. Semmi más nem érdekel. 

09.08
Pénzt kell szereznem, hogy meg tudjam venni a következő gramm heroint. Se munkám, se barátaim, tehát – mint mindig – magamnak kell ezt a kérdést megoldanom – futott át lassan tisztuló elmémen a gondolat. 

10.21
Egy nagy bevásárlóközpont főbejárata felé igyekszem. A nap elviselhetetlenül melegíti kiszáradt bőröm, az adrenalin pedig hevesebben dobogtatja szívemet. Félelmet érzek, de muszáj bemennem és fizetés nélkül távoznom, hogy ki tudjam elégíteni a kábítószer-függőség szülte szükségletemet. Néhány verejtékcsepp gördül le a homlokomról, de a benti légkondicionáló berendezés gyorsan eltünteti ezeket. Sietnem kell és lepleznem félelmeim. Nem láthatja rajtam senki, hogy miért jöttem be.
Rendes vásárló vagyok én is – mondogatom magamban, miközben a kiszemelt termék felé lépkedek. A szívem egyre gyorsabban dobog. Félek. 

11.50
Az orgazda becsmérelve vizsgálja az általa rendelt portékát, majd számomra óráknak tűnő percek után végre kifizet. Örülnöm kéne, de mégsem teszem, mert tudom, hogy egy órán belül nem lesz nálam egy forint sem.
Sietve lépkedek az első pénzes telefonfülkéhez és tárcsázom a már jól begyakorolt számot.
- Szia. Laci. Szeretném megadni az 5.000 forintos tartozásom. – suttogom a kagylóba a cseppet sem félreérthető bevált szöveget, mintha valaki hallgatná beszélgetésem a dealeremmel.
- Ok. Gyere fel egy óra múlva.
- Nem lehetne hamarabb? Itt vagyok tőled 10 percre.
- Nem.
És egy határozott mozdulattal kinyomta a telefont.
Próbálom keresni az események jó oldalát, de nehezen áll rá az agyam, mert az elvonás jelei mutatkoznak a testemen. Többször kiráz a hideg és folyik az orrom. Remélem, nem lesz semmi gond és időben megkapom a cuccom – kevereg a fejemben.
Lekuporodok a megbeszélt lépcsőház kapujába és várom, hogy teljenek a percek. Nem vagyok jól. Egyre erősödik az elvonásom és egyre lassabban telik az idő. 

12.49
Vajon nincs még túl korán felcsöngetni? Nem lesz ideges? Nem zavar el, mert zaklatom? A kiszolgáltatottság zöld szörnye hatalmas erővel nyomja vállam.
Várok még egy kicsit. 

13.00
Rövid csengetés után halk berregéssel nyílik ki a vaskapu. 

16.21
Tisztuló agyam a testem hatására vezérel: nem hagytál reggelre! Talán nyitva van még egy-két jó bolt. Gyerünk!
Futom az előző kört még egyszer.
A fáradtság nehezíti dolgom, hisz egész nap talpon voltam. Még több félelem, még több aggodalom kísér utamon, de a cél hajt: még egy adag heroin. 

21.45
Ismét a folyosó végén lévő fürdő felé veszem az utam, miközben azon töprengek, hogy mikor lesz ennek az egésznek vége.
Unom.
Viszont egyedül nem tudok változtatni az életemen, segítséget kérni pedig nem fogok. Egyrészt nem is tudnék kitől, másrészt eddig is egyedül oldottam meg mindent, ezután is menni fog. Nem tudom, mi fog ennek véget vetni.
Az lesz a legjobb, ha belövöm magam még egyszer, hisz az elnyomja minden problémám. Aztán holnap úgyis kezdődik minden elölről.