Mélyen húzódó gyökerek 

Szlovéniában láttam egy nagyon érdekes templombelsőt. Az újonnan festett freskók alapjában a kárhozatról szóltak. A fenséges Isten ül fent, valahol Jézus is ott van, de a lényeg a hatalmas kígyó, a szenvedésbe és halálba hulló tömegek. Mi zavart ebben? Az, hogy ezek a képek hosszú évtizedekig itt állnak majd, riogatva a templomba járókat? Vagy az, hogy az egyháznak ma nem ez a mondanivalója, amit esetleg egy középkori képen még jól elviseltem volna? Szorongva léptem ki az ajtón: a templomról, a keresztyénségről alkotott képem egészen más, mint amit bent átéltem.

Megelevenednek azok a jelenetek bennem, amikor a kárhozat fenyegetésével találkoztam életemben. Az egyik nagyon kedves tanítóm, evangélizációs ember a javából, természetes lehetőségként beszélt mindig a kárhozatról. Tele volt azzal a sugárzó szeretettel, amiben éreztük gyerekként, hogy az a kárhozat is tele lesz majd Isten jóságával. Akkortájt nem éreztük szükségesnek, hogy ezt az ellentmondást feloldjuk.

Aztán találkoztam nagyon komoly átkokkal is. Gondoztam fiatalokat, akiket népszerű hőskeresztyének pokolra küldtek. Beszélgettem olyan elfordult emberrel, akit az egyház kárhozattal való fenyegetőzése szakított el sok évre Istentől, és sirattam a számtalan lehetőséget, amit nem engedett közel magához ez idő alatt.

A kárhozat gyakran jelenik meg, mint egyházfegyelmező eszköz. Ha nem teszed, elkárhozol. Olykor az úrvacsorával kapcsolatban jelenik ez meg: nem vagy méltó, hogy úrvacsorát vegyél.

Máté evangéliumának érdekes jelenete az, amit az elveszett juhról szóló példázat után olvasunk. A példázat talán a figyelmeztetés – ne vesszen el senki! –, mert utána egy egyházi fegyelmi eljárással találkozunk. Valaki vétkezett. A felszólítássor egyes szám másodikban van, tehát nem tudjuk a bűn jellegét. A juhos példázat itt abban tér el a lukácsi verziótól, hogy nem egyszerűen elkószáló, útjavesztett bárányról beszél, hanem olyanról, aki letért a jó útról. Intsd meg atyádfiát! De az nem akar kötélnek állni. Mi van, ha neki van igaza? Nem számít! Vigyél oda még valakit, aki ugyanazt mondja, amit te! Ha erre sem hajlik, uszítsd rá a presbitériumot! Ha még így sem megy, akkor „tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt”! Ez nem biztos, hogy kárhozatot jelent, de nincs messze tőle.   

Miről is szól a magvető példázata? 

Ha azt kérdezzük, miért teszi ezt az egyház, nagyon egyszerű feleletekhez jutunk. Ezek az egyszerű válaszok azért fájdalmasak, mert szinte az első pillanattól kezdve ott van a keresztyénség közelében.

Nézzünk egy közkedvelt példázatot, amit minden gyerekbibliakörös tud! A magvető példázata. Kimegy a magvető vetni, három ízben rossz helyre hullik a mag, egy esetben azonban jó helyre, és abból sokszoros termés lesz. Miről szól ez a példázat? A jézusi példázatok megértésének egyik fontos kritériuma az, hogy Jézus szinte kizárólagosan Istenről, Isten országáról, vagy olyanról beszélt, ami Isten irányából jön. Itt Isten beszédéről. A mag az Isten igéje. A mondanivalója az, hogy Isten igéje olyan virulens, hogy még ha négyből háromszor süket vagyok is rá, nem érdekel, nem válik fontossá nekem, akkor az az egyszeri alkalom, amikor meghallom, bepótol minden veszteséget és megjobbítja az életemet.

De jön a magyarázat. A bibliatudósok túlnyomó többsége egyetért abban, hogy ezt később toldották hozzá, mintegy az egyház magyarázataként. Ez annál is nyilvánvalóbb, mivel a magyarázat eltér a példázattól. A magyarázat ugyanis az emberről szól. Jézus nem mondott példázatot emberekről.  A magyarázat kategorizál: vannak az „útfél” fajta emberek, a „sziklára hullott” fajta emberek, a „tövisek közé hullott” fajta emberek. Mi pedig nyilván a „jó föld” emberei vagyunk. Azt, hogy a magyarázat mennyire elüt a példázattól, leginkább az mutatja, hogy Jézus nem kategorizál. Sőt, tudatosan rombolja az emberek által kialakított kategóriákat. Leül olyan asztalokhoz, amikhez nem illik, és olyanokat érint meg, akiket nem szabadna.

Az egyház kategorizál. Érthető, hiszen kormányoznia kell. Kormányozni pedig nem lehet kiátkozás nélkül. Neki valóban kellenek olyan csoportosítások, amelyek alapján ki lehet mondani, hogy ki az, akire számítani lehet, aki megbízható, és ki az, akit el kell távolítani a gyülekezetből. Ma sincs ez másképp. Az egyházi kiátkozás legegyszerűbb módszere pedig az, hogy Istent magunk mögé állítva kialakítjuk azt a fenyegetést, amiben a saját – természetesen jól megszentelt – igazunkat a „jön a bátyám és megver majd”típusú hozzáállással támasztjuk alá.

Rémisztő, hogy ehhez milyen könnyen találunk félremagyarázható bibliai helyeket.  Rémisztő, hogy erre az egyház akár testületeket is kész felállítani. A legrémisztőbb azonban a krisztusi mondanivaló torzítása.

Mondjatok áldást! 

Jézus nem beszél egyházról. Tud közösségről, de mindenkit Isten elé állít. Aki kiáll a közösségből, az maga dönt így. Senki nem lehet ítélője a másiknak. Tud kárhozatos helyzetekről, amikor az emberek eltérnek Istentől. Tud végletesen elrontott folyamatokról is, de ezt mondja: „Istennek minden lehetséges”. Legfőképpen azonban arról az örömről tud, amely mindenkit megment és nem veszejt el senkit.

Az egyház korában lehet-e egyházfegyelem nélküli egyházról beszélni? Hadd lehessen! A szeretetben elmondott krisztusi igehirdetés Istennel szembesít. Így a magunk bírái lehetünk. Nincs szükség arra, hogy még mások is ítéletekkel fenyegetőzzenek. Annyi seb okozója ma a világ: legyünk inkább a sebek bekötözői! Olyan könnyű ma átkot mondani. Ne fizessünk a gonoszért gonosszal vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjunk áldást, hiszen arra hívattunk el, hogy áldást örököljünk – ahogy ezt Péter levele olyan szépen mondja.