„Félek.” Mondja a Sztavrogin-alakmás. „Félek. Kérem a köpenyem.” (Sztavrogin visszatér) Pedig most nem „elköszön”, hanem „visszatér”. Épp ezért a záró mondatok súlya még nagyobb. Pilinszky János ezzel a két tőmondattal zárja Végkifejlet (1973–1974) c. kötetét. Sztavroginja talán nem más, „mint az a férfi”, aki „számára a világ / már semmi más, mint tárgyi bizonyíték” (S. W.-hez). Sztavrogin korábbi figyelmeztetése – „gondoljanak a rózsakertre, / vagy még inkább egyetlen rózsatőre, / egyetlen egy rózsára, uraim” (Sztavrogin elköszön) – hiábavaló. Tudja ezt maga is, talán ezért unatkozik, mégis ki kell mondania, mielőtt elköszön. És konstatálnia kell a tényt, amikor visszatér: „Nem gondoltak a rózsakertre, / és elkövették, amit nem szabad.” Magányosak lesznek hát, „mint egy lepkegyűjtő”. Aki gyűjteményét rendszerezve maga is üveg alatt, és ragyog, ragyog a sok hiú ego. „Önök ragyognak, uraim.”

„Félek” – mondja Justine (Kirsten Dunst) a Lars von Trier rendezte Melankólia (2011) c. film elején, miközben ragyognak körülötte urak és hölgyek, s e ragyogásban ő a főszereplő. Nemcsak azért, mert menyasszony és egy igazán pazar menyegzői vacsora részese, hanem mert érezhetően ő az irányító, az ő jelenlététől és jelen nem lététől függ itt minden. Nővére, Claire (Charlotte Gainsbourg) mindent megtesz az ünnepség szervezésével, hogy húgának örömet szerezzen. Sógora, John (Kiefer Sutherland) pedig mélyen a zsebébe nyúl a parti finanszírozásával, és őszintén nem kíván érte mást, minthogy Justine boldog legyen. Főnöke, Jack (Stellan Skarsgard) is igazán fejedelmi nászajándékkal lepi meg az egybegyűlteket, reklámcége művészeti igazgatójává nevezi ki az addigi szlogeníró Justine-t. Úgyhogy nincs itt semmi baj, „ragyog a lepketábor” vagy babaház, igazán illene ehhez méltóan viselkedni. S igaz, hogy a két nővér elvált szülei, az élvhajhász hajlamait bohém-bohóc szerepben kiélő apa (John Hurt), és a házasságot nyílt színen megátkozó anya (Charlotte Rampling) látszólag beleköpnek a levesbe, valójában az ő viselkedésük is jól be van kalkulálva a ragyogásba. Bocsánatos gikszer. Csak a lepketábor/babaház össze ne dűljön. Ami egyedül és kizárólag Justine jelenlétén múlik.

Ám megjelenése eleve baljós előjellel kezdődik, a túlméretezett esküvői limuzin ugyanis elakad a kanyargós úton John pompás kastélya felé, így az ifjú pár kétórás késéssel érkezik a partira. Az égen már ragyognak a csillagok, s ez a másféle ragyogás megállítja Justine-t. Feltűnik neki valami különös. Vagy inkább: megragadja őt valami különös. Egy vörös csillag, az Antares a Skorpió csillagképből. Egy másféle távlat. Hogy történni fog valami. A melankóliára hajlamos Justine kozmikus erőtér hatása alá kerül, ami alól nem tudja, nem is akarja kivonni magát. Ez adja a „Félek” igazi erejét. Enélkül talán elviselné – ahogy meg is ígérte Claire-nek – az esküvői parti komédiáját, minden képmutató ragyogásával együtt. De a félelem, a baljós előérzet olyan erős, hogy nem bír ellenállni, és tönkretesz mindent – ami a partit, a házasságát és jövendő munkáját illeti. Megalázza és faképnél hagyja a boldog és infantilis férjet, jól beolvas zsákmányleső főnökének, miközben hiába várja a segítséget anyjától és apjától, mindkettő rutinosan hárítja és hagyja magára a félelmével hozzájuk forduló Justine-t.

Marad a mélabú. A depresszió. És Justine mellette marad Claire és férje, az alapjában véve jószándékú John, és kisfiuk, Leo (Cameron Spurr), aki nyílt tekintetével az egyetlen tiszta pólus a lepkeragyogásban. Claire, mint egy magatehetetlen betegről, gondoskodik a húgáról, miközben maga is egyre jobban az égen feltűnő idegen test, a Melankólia nevű bolygó hatása alá kerül. Claire is kimondja: „Félek.” De ő egészen másként, anyai ösztönnel, foggal-körömmel küzdve az életért, az élet lehetőségéért, ameddig csak lehet. Justine lemondása a „normális” életről, pontosabban önátadása a Melankólia vonzásának őt borzalommal tölti el. Nem érti, nem tudja elfogadni, mégis hat rá, egyre jobban érzi a bajt. Nem így a férje, a racionális gondolkodású John, aki csillagászati távcsöve és a pozitivista tudomány oltalmában biztonságban tudja vagy akarja tudni magát és családját, ameddig lehet. Nem veszi figyelembe és maga előtt is letagadja a kisbolygó közeledését riasztó összefüggésbe helyező információkat, elhárítja a tragikus értelmezés – a „haláltánc” – lehetőségét, miközben készleteket gyűjt arra az esetre, ha az „elkerülés” mégsem menne olyan simán, és a Melankólia túl közel jutna a Földhöz. Csak aztán elszámítja magát. És nála szakad el a cérna legelébb. Az „elkerülés” hajnalán megtörténik az elkerülhetetlen: szembe kell néznie a pusztulás tényével. Amit nem tud elviselni, megmérgezi magát.

Justine látszólag jól elvan a depressziójával és mizantrópiájával. Íme, a megtestesült nihil, mondhatja a pozitívan gondolkodó kortárs. Aki hamut ízlel a szeretetfasírtban, és nem átallja két ujjal nyalni a ribizlilekvárt a terített asztalnál. Szóval fittyet hány minden maradék konvenciónak és normalitásnak. Pedig épp ezek a jelek mutatják meg gyermeki lényét: ő is olyan kendőzetlen, őszinte kapcsolópont maradt a családban, mint Leo. Nem véletlen, hogy olyan jól megértik egymást. Hogy a kisfiú már az esküvői partin azzal nyúzza a nagynénjét, mikor építenek már együtt kunyhót. Kapcsolópont maradt Justine az elkerülhetetlen észlelésére is. És képtelen valamire: a lepketábor/babaház „normális” létmódjának hamis ragyogására. „A föld gonosz” – mondja. – „Nem kell bánkódnunk miatta. Senkinek sem fog hiányozni. Gonosz az élet a földön.” Bruegel: Vadászok a hóban (1565) c. képe, a film ikonképe jelenhet meg előttünk, mint a zsákmányoló ember, a meghidegült élet látomása. Vagy Pált hallhatjuk a római levélből: „Nincsen igaz ember egy sem, …nincsen, aki jót tegyen…” (3,11–12). „Egyedül vagyunk” – mondja Justine. „Magányosak, mint egy lepkegyűjtő” – tehetjük hozzá Pilinszkyvel.

Persze kereszttűz alá lehet venni Justine attitűdjét. Embergyűlölő. Nihilista. Kit érdekel a depressziója. Ahogy lógázza a lábát a falon és szenvtelenül végignézi, Claire hogyan menekül a gyerekkel, utolsó pánikrohamában, a jégesőben, az egyenesen felháborító. Pedig Justine ideje épp akkor érkezik el, amikor minden emberi erőfeszítés csődöt mond az elkerülhetetlennel szemben. Amikor Claire is összeroppan már-már emberfeletti tartásában, és megnyílik, átadja magát. Minek? A nihilnek? A pusztulás igézetének? Nem. A fény sátorának. Amiről a gyermeki pólus gondoskodik.

Leo a maga kisfiúeszével kitalálta, hogyan is lehet a bolygó közeledését-távolodását észlelni. Nem kell hozzá más, mint egy bot végére erősített dróthurok, és már kész is a műszer. A botot a mellkasnak támasztva át kell nézni a hurkon úgy, hogy pont beleférjen a bolygó. Pár perc múlva ha megismétled, a bolygó vagy kisebb, vagy nagyobb, mint a hurok. Távolodik vagy közeledik. Nos, ez a műszer lepipálja a csillagászati távcső magabiztos optikáját, s a gyermeki perspektíva igazmondásával mondja ki, akárcsak Leo: „Attól félek, a bolygó mégis eltalál minket. Nincs hova bújnunk.” De van. „Apu valamiről elfeledkezett” – mondja Justine, és leszáll a falról. Nem unottan, szenvtelen cinizmussal. Hanem mint aki tudja, mit csinál. „Varázssátrat.” És elindulnak botokat keresni, faragni. Mi mást is lehetne tenni, amikor a bolygó már az energiát is magához vonzza, nemcsak a levegőt. Elkészül a sátor: nyolc egymásnak támasztott bot. Belépnek hárman: Leo, Claire és Justine. Justine odatámasztja az utolsó, a kilencedik rudat. Betelt az idő. Leo lehunyja a szemét, Claire sír, Justine átadja magát a kézfogásnak és a fénynek, ami nemsokára betölti a sátrat és a földet.

„Mert elhagyatnak akkor mindenek” – pereg a Pilinszky-zsoltár. Beáll a lepketábor és a babaólak csöndje. „Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és kerítésen. / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben. // Akkorra én már mint kő vagyok; / halott redő, ezer rovátka rajza, / egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca.” (Apokrif) És mégis: „Boldogan halok” – mondja a Hölderlin-alakmás. „December hője, nyarak jégverése, / drótvégre csomózott madár, / mi nem voltam én? Boldogan halok.” (Hölderlin)