„Az emberek azt mondják, folyton furcsa vagyok. Egyszer kivizsgáltak, hogy aspergeres vagyok-e – Apu szerint ők okosabbak az átlagnál, de nem tudnak egyenesen futni. A teszt nem mutatott semmit.”

Oskar Schell valóban fura kisfiú. Amatőr feltaláló, felfedező, csillagász, zenész és ékszertervező. A filmbéli viselkedése alapján egyáltalán nem biztos, hogy az Asperger-teszt nem mutatott semmit. Minden esetre Oskar édesapja (Tom Hanks) úgy „kúrálta” fia furcsaságait, hogy titkokat, rejtélyeket eszelt ki, melyek nyomozása során a fiúnak sok emberrel szóba kellett állnia, így sok egyéni sorssal és történettel kellett szembenéznie. Így próbálta kinyitni őt a világ felé, emberi beszélgetések felé. Ám Oskar édesapját utoléri a „legrosszabb nap” – ahogy Oskar fogalmazza. Ő is a World Trade Centerben tárgyal akkor, amikor a gépek a toronyba szállnak. A holttestét sem találják meg, Oskar képzeletében úgy él, mint aki kizuhant az épületből, bizonyára látott vagy hallott valami ilyesmit a híradásokban. 

„Ha a nap felrobbanna, észre sem vennénk 8 percig. Mert annyi ideig tart, amíg a fény elér hozzánk. Nyolc percig az élet még mindig csodás volna és még mindig meleg lenne. Egy éve, hogy apám meghalt, és úgy éreztem, hogy a vele töltött nyolc percemnek lassan vége.” Egy olyan gyászesetet látunk Oskarnál, amely nem normál lefolyású gyász, hanem agyontraumatizált. Egy évvel az események után még mindig a tagadás fázisában ringatja magát, noha már érzi, hogy ez így nincs rendjén. Egyik szekrénye mélyén gyakorlatilag oltára van az édesapja képeiből és a hozzá tartozó tárgyakból. Tovább szűkült ezalatt az egy év alatt kapcsolata a külvilággal. Láthatólag édesanyjával (Sandra Bullock) is, aki szintén nehezen dolgozza fel ezt a gyászt: egy évvel férje halála után sem ért semmilyen holmijához. Minden úgy van, ahogy hagyta, mintha visszavárnák, mintha egyik reggel úgy ébredhetnének, mintha semmi nem történt volna, és a férfi újra nyúlna az ingjéért és leemelné az arcszeszét a polcról.

Oskar a „legrosszabb nap” előtt sem volt egyszerű eset, de a tragédia bekövetkezte óta határozottan nőtt az életében a neuralgikus pontok száma: pánikol a tömegközlekedéstől, nemkülönben a liftektől, csatornafedőktől, idősektől, futó emberektől, repülőgépektől, magas dolgoktól, vagy amikbe be lehet ragadni. Fél a hangos dolgoktól, ordítástól, sírástól, elhanyagolt fogú emberektől, elhagyatott táskáktól… Oskar néha fájdalmaz is okoz magának, csípésekkel bünteti magát.

Ebben a helyzetben talál egy rejtélyes kulcsot és egy feliratot édesapja gardróbjában. A feliraton egy név áll: Black. A kisfiú úgy véli, most visszakaphatja apját, vagy legalábbis tovább nyújthatja a nyolc percet, ha kinyomozza, mit nyit a kulcs. 472 Black családnevű embert talál New Yorkban. Táblázatba foglalja és térképen jelöli őket, módszeresen – akár egy aspergeres – felkeresi őket. Emberi történetekre talál, amelyekre kezdetben egyáltalán nem érzékeny: válásban lévő párral, lelkes keresztényekkel, transzvesztitákkal. Mindenkinek van története.

Anélkül, hogy lelőném az összefüggések és poénok szövevényes hálóját, szeretném ajánlani a filmet, mert csodálatos az az út, amit Oskar bejár. A mellékszereplőnek tűnő édesanya karaktere is meglepetéssel szolgál, és egy lehetséges nagypapa is feltűnik a színen, amíg a kisfiú kalandozik. Annyit elárulok: megtalálja a kulcshoz a zárat. De vajon meghozza-e azt az eredményt, amit várt tőle? Nos, ezt a kérdést nyitva hagynám.  Egy újabb mély érzésű film a Billy Elliot és az Órák rendezőjétől, parádés szereposztással. Mindenkinek ajánlom, aki nem fél attól, hogy egy film megérinti: nem olcsó romantikával vagy tragédiával, de összetett, néha kusza érzelemvilággal. Épp mint az életben.