A Frankenstein név hallatán nem nagyon szoktunk a Bibliára asszociálni. Általában egy emberi testrészekből összetákolt zombi jut eszünkbe, vagy esetleg hogy az 1931-es filmadaptáció volt az egyik első horrorfilm. Pedig Mary Shelley eredeti műve bibliai alapokon nyugszik, a szörny valójában nem is szörny, és egyáltalán nem Frankensteinnek hívják. A sztereotípiákból mindössze annyi igaz, hogy az alig 19 éves Shelley valóban rémtörténetet akart írni, és nem is akármilyen körülmények között. Férjével, Percy Bysshe Shelley-vel – a romantika korának közismert költőjével – Svájcban vendégeskedtek Lord Byronnál, aki versenyre hívta ki vendégeit, amelynek célja egy rémtörténet megírása volt. A férfias vetélkedésbe a szinte még kamaszlány Mary is beszállt. Hogy miként ítélték meg Byronék Mary Shelley írását, arról nem szól a fáma, annyi azonban bizonyos, hogy a „Frankenstein” a modernkori rémfilmek egyik visszatérő figurája lett.

Számtalan feldolgozásban bukkant már fel alakja, nemrég pedig abban a szerencsében lehetett része a magyar nézőknek, hogy a londoni National Theatre előadásának felvételét láthatták az Uránia Filmszínházban. Már a színlapot nézegetve is biztosak lehetünk abban, hogy jelentős mű került filmvászonra. A darab rendezője ugyanis az a Danny Boyle, akit nyugodtan nevezhetnénk a „Carpe Diem” filmrendezőjének is, a szólás eredeti értelmében, miszerint az adott pillanatból a legtöbbet kell kihozni. Danny Boyle nevéhez fűződik a drogosok életét bemutató kultfilm, a Trainspotting, de rendezett már sci-fit (Napfény), zombifilmet (28 nappal később), bollywoodi love-sztorit (Gettómilliomos), amely összesen nyolc Oscart sepert be, és sportolódrámát (127 óra), legutóbbi „alakítása” pedig a rockzenével és királynői ejtőernyős ugrással feltuningolt olimpiai megnyitó volt. Boyle minden egyes alkotásában maximálisan kiaknázza az adott műfaj sajátosságait, elmegy a műfaj határáig, sőt azon is túl egy lépéssel, így szinte minden esetben korszakalkotóan újat tud teremteni. Most – jelentős filmes tapasztalattal a háta mögött – visszatért a színházhoz, ahonnan épp harminc éve indult el. Mivel mindkét szakma a kisujjában van, a Frankenstein „közvetítése” valójában egy remekül vágott, új Danny Boyle-film, ahol a rendező most éppen a színház eszközeivel akar nekünk valami régit/újat mondani.

Boyle ugyanis visszaállítja a Shelley-mű eredeti jelentését, annak ellenére, hogy az alaptörténet dramaturgiáját átírja egy kicsit. A színházi előadás jóval túllép az általunk megszokott horroron. A Frankenstein valódi fejlődéstörténet, s ezzel nemcsak visszatér a Shelley által megálmodottakhoz, hanem meg is haladja azt, egyszerre feszegetve olyan kérdéseket, amelyek az emberi gondolkodás kezdete óta jelen vannak a filozófia- és vallástörténetben, és olyan aktuális etikai problémákat, amelyeket a 21. századi tudományos fejlődés vetett fel.

A Boyle által színházra/filmre vitt történetben Victor Frankenstein, a zseniális tudós egy dologra tette fel az életét: megtalálni az élet szikráját, életet lehelni a halottak testrészeiből és szerveiből összerakott teremtményébe. A kísérlet sikerül, de az alkotó maga is megretten teremtményétől. Ellöki magától, elüldözi, kiveti a Paradicsomból, a (bár kísérleti, mégis biztonságot adó) „anyaöl” közelségéből. Nem teszi meg az alapvető szülői, atyai gesztusokat: nem ad neki nevet, nem gondoskodik fejlődéséről, nem tanítja, nem neveli és nem fogadja be szeretetébe. Teremtményét egy balul sikerült kísérlet melléktermékének tekinti csupán. Szörnynek, akitől a legjobb rövid úton megszabadulni. A névtelen teremtmény tehát magára marad egy ellenséges társadalomban.

A félelem átszövi az egész darabot: a tudós fél teremtményétől, a legtöbb ember úgyszintén, a teremtmény pedig megtanul félni mindenkitől, aki ember. Nem tehet mást, rejtőzködik és menekül. Egy vak férfi (vélhetőleg elszegényedett filozófiatanár) lesz a mester. Hiszen ő is sorstárs, csak a kezével lát, tapintja ki a varratokat. A teremtmény megtanulja az alapvető emberi funkciókat: jár, beszél, gondolkodik. S talán ez utóbbi megy neki a legjobban. Legnagyobb vágya megismerni, hogy milyen az ember, és ki ő maga. A teremtmény kezdetben egyáltalán nem szörny, nem gyilkos zombi. Tabula rasával, tiszta lappal indul a világba. Bár kívülről iszonytató, a lelke tiszta, és vágyik a szeretetre. (A felvilágosodás „jó vadember”-ére is emlékeztet.) Titokban jót cselekszik az emberekkel, de viszonzásul nem kap más, mint kirekesztést, gyűlöletet, üldöztetést. Mert a környezete nem lát az orránál tovább: egy visszataszító lényt gonosznak és rossz szándékúnak tekint anélkül, hogy bármit is tudna róla. A teremtmény mestere jóvoltából a klasszikus irodalmon szocializálódik, így Milton Elveszett paradicsoma alapján egyszerre azonosítja magát Ádámmal, az első emberrel és a bukott angyallal, aki semmi rosszat nem tett, de mindenki gyűlöli. A római szerzők interpretálása alapján pedig megérik a teremtményben a felismerés, hogy a legfontosabb emberi tulajdonságok a harag, a bosszú, a gyilkos indulatok és képmutatás. A teremtmény okos, így alig egy év alatt szocializálódik: tisztalelkű újszülöttből önző, bosszúálló gyilkos lesz, aki fellázad teremtője ellen. Pedig nem vágyott semmi másra, mint elfogadásra és szeretetre, de az emberi társadalom, a történelem nem ezt a modellt mutatja meg neki.

Shelley műve és Boyle darabja is alapvetően teremtő és teremtett, Isten és ember viszonyára fókuszál, mégpedig paralel módon. Egyrészt választ keres arra a kérdésre, hogy mi lesz a tiszta lelkű teremtményből a Paradicsomból való kiűzetés után, mivé lesz az ember Isten szeretete és megtartó kegyelme nélkül. Mennyire, mennyiben és meddig felelős a teremtő teremtménye cselekedeteiért? Mennyire és meddig köteles tisztelni a teremtmény teremtőjét? Van-e joga fellázadni ellene, s ha igen, mikor, hogyan? A színdarab másik gondolatköre felveti azt a nagyon is aktuális kérdést, hogy a tudomány fejlődésével eljátszhatja-e az ember Isten szerepét? Megtehetjük-e, hogy nem teremtünk, ha kezünkben van az élet szikrájának titka? Meddig mehet el kísérleteiben a tudós, alkotásaiban a művész? Mennyire vagyunk felelősek (akár csak gondolatban megszületett) teremtményeinkért?

A darab ebben a régi/új felfogásban önmagában is súlyos kérdéseket boncolgat, ám Danny Boyle rendezése, a főszereplők játéka, ha lehet, még rásegít a katarzisra. Mert – akarjuk, nem akarjuk – mindannyian a „szörnnyel” azonosulunk, nem Frankensteinnel, a rideg tudóssal. A rendező már az első jelenetben intenzíven bevon, azonosulásra késztet minket, ahogy látjuk a teremtményt megszületni, kilökődni a magzatburokból. Hosszú percekig szemléljük, ahogy megpróbál talpra állni, járni, artikulálni. Boyle zseniális ötlete alapján azonban páros szereposztásban adják a darabot: egyik este Johnny Lee Miller Frankenstein és Benedict Cumberbatch a teremtmény, másik este viszont fordítva játsszák a szerepeket. A darabban egyértelműen a teremtményé a főszerep, de Boyle valószínűleg nem a színészek egyenrangú szerepeltetése végett döntött a kettős szereposztás mellett. Sokkal inkább azt sugallja, hogy a Frankenstein darab mindkét pólusa mi vagyunk. Egyszerre vagyunk tudósok és szörnyek, teremtmények és teremtők, akik képtelenek etikus döntéseket hozni. Mégis, etikán innen és túl, születéstől a halálig egymásra vagyunk utalva.