Születésnapodat várjuk a fecskéinkkel együtt,
nem mentek még el, itt gyülekeznek a dróton,
ami kettészelve az udvar légterét ível át fölöttünk,
mint hajdani mestergerenda a plafon gerincén,
anyai nagyapám György volt, parasztgazda,
de nem sokáig, Ágyrúgó Gyurinak nevezzük
az elsőszülött György-fiúk sorában, nem fért
belé az indulat, pedig nagy ember volt, álmában
szétrúgta az ágyat, rúgott volna szét mást is,
a mestergerenda alatt összeomlott a családi bárka,
milyen lehet fölülről nézve a romok közt heverni,
a gerenda még ma is megvan, más fekszik alatta.

Születésnapodat várjuk, fecskéink meg úgy tesznek,
mintha tudni sem akarnának őszről, hol van az még,
pedig közeledik a Mihály-nap, a György-napkor
kihajtott nyájat Mihálykor hajtották vissza a legelőről,
apai nagyapám nem volt pásztor, csak kántortanító,
de amikor elvette iskoláját a rendszer, megsiratta,
úgy sírt, mint a gyerekek szoktak, dörzsölte a szemét
két keze fejével, csillogott a szeme, kicsit be is csípett,
nálunk a Mihály-nap volt a legnagyobb családi ünnep,
összegyűltünk mind, és mint szent gyülekezet előtt
nagyapa addig mesélt, míg sírva nem fakadt, pásztor
siratja így elveszett nyáját, vagy a földet rúgja.

Születésnapodat, úgy tűnik, fecskéink is várják, pedig
csak megtévesztett vándorok, akik nem lelik az őszt,
nem veszik észre, hogy az év két pillére közül az egyik,
a te születésnapod s rá két napra a Mihály-nap közel,
el kéne már indulniuk, hajtaná őket vissza a pásztor,
az ösztöneikbe írt fecske-emlékezet, de nem kapnak jelet,
még nem szólítja őket az idő, hát úgy tesznek, mintha
a te születésnapodat várnák, elsőszülött leányé lehet
csak ilyen fontos, hogy gyülekeznek fölötte a fecskék,
égi legelőkről behajtott állataink, a szent gyülekezet,
akik előtt és alatt még nem tudjuk, sírni fogunk majd,
vagy szétrúgjuk a bárkát, ha az indulat nem fér belénk.