A cím kísértetiesen hasonlíthat arra az általam is elismert és támogatott mozgalomra, amelyet Három Királyfi – Három Királylányként ismerünk. S nem is egy mesének a szereplőit szeretném ideidézni, bár ez nem áll távol a cikk szellemétől.

Van nekem három igen jó ismerősöm. Huszonéves lányok. Nevezzük őket Ágónak, Gyöngyinek és Borsinak. Mindhárman egy osztályba jártak, méghozzá jó nevű református gimnáziumba, tanítottam is őket, és csodák csodája még utána is megmaradt a kapcsolatunk, sőt még talán javult is, mert a hivatalos hittantanári státusz elmúltával egészen jó, mondhatni baráti viszonyt ápoltunk, sőt az év egy-egy részét (ünnepek, nyári napok, szilveszter) még együtt is töltjük. Egy ifikörbe is jár(t)unk, így hitbeli fejlődésükre, újabb-újabb megvilágosodásaikra és kóborlásaikra is rálátással maradtam.

Mindhárom leányzó meglehetősen szép, csinos, arányos, diplomá(ka)t szereztek, nem ejtették a fejükre őket és jól elboldogulnak az életben. Van munkájuk, családjukkal jóban vannak, van baráti körük. Tudtommal nem drogoznak. És még egymással is jóban vannak.

Egyetlen hiányt fedezhetünk fel csak életükben, ez pedig a társ. Nem mintha ezen a téren semmi mozgás nem lenne életükben, vagy folyamatosan ezzel foglalkoznának, vagy fölöttébb neki lennének búsulva, ahogyan Erdélyben mondanák.

Voltak komolyabb és reményteljesebb kapcsolataik, de így 25 és 30 között jelenleg nincs kilátásban, hogy bármelyikük esküvőjén végre táncolhatnék egy jót. És kötelezően sem írom le azt a műszót, amelyet amerikaiul ejtünk és írunk, s amivel a magányos, harminc körüli női létformát és életérzést szoktak jellemezni. Mert nem azok. 

Az én kérdésem az, hogy vajon miért nincs társuk? Ez az én dilemmám, nem az övék. Máshogyan feltéve a kérdést, hol vannak (fizikailag, lokálisan és egyáltalán) azok a korosztályos fiúk, akik hozzájuk illenének. Vannak? Nincsenek? Léteznek? Elbújtak? Szóval van-e olyan tér, közeg a református egyházban, ahol ilyen és hasonló korúak megismerhetnék egymást. Akik tudatosan szeretnének hívő lányokkal ismerkedni. Vagy a lányok túl képzettek? Túl csinosak? Túl igényesek, hogy esetleg diplomás, dolgos (normális) és még esetleg rendes és hívő fiút találhatnának? Aki még esetleg jóképű is?

Mi az, ami mindebben az én szerepem, hibám? Esetleg felelősségem. Nem valamiféle egyházi kerítésre gondolok. Sokkal inkább arra, hogy mi az, amit én képviselek, sugallok, amire hivatkozom a társkérdéssel kapcsolatban. Nem gondolom magamról, hogy túlságosan merev lennék e területen, s azt sem, hogy rissz-rossz tanácsokat adnék bárkinek is. Sok jegyespárt igyekeztem becsülettel felkészíteni a házasságra még azzal együtt is, hogy az együttélésre vonatkozó tanácsaim többnyire már későnek bizonyultak.

Mit rontunk el (mi lelkészek) ezzel kapcsolatban? Felelősek vagyunk egyáltalán? És most ne különböző fokozatokra gondoljunk csupán, hogy még azt is mi mondjuk meg egy párnak, hogy mikor foghatják meg egymás kezét. Nem a kegyességbeli különbségekre gondolok. Mit közvetít a személyiségünk, a társunk, a házasságunk másoknak?

Van-e egészségesen megélt párkapcsolat? Jó minta a fiatalok előtt? Egy családi ebéden végigelemeztük családunk tagjait, és megállapítottuk, hogy szinte nincs is benne normális. Jellemző ez?

Nem csak a közvetlen tanításról beszélek, mert abban szerintem még nagyjából egységesek is vagyunk talán az egyházban. Mit közvetítünk a fiatalok felé? Többször találkoztam már azzal, hogy valaki a saját szüleinek vagy rokonainak a rossz házassága miatt nem vágyik a szent kötelékre. De ha lelkészek nem egészséges családi életére gondolok (és most is ne a bűnökre gondoljunk elsősorban, mert az nyilvánvalóan gáz, hanem a „normálisnak” tartott lelkészi attitűdre), akkor már van min gondolkozni. Amikor a szolgálat megelőzi a családot, a gyülekezet legyőzi a harmóniát, az elvárások pedig torz családmodelleket szülnek. Mert az sem egészséges hogy a lelkész gyermeke eljön ugyan az istentiszteletre, de a karzaton indiánregényt olvas (és nem Winnetou a tettes!), de az sem, hogy az esperes gyermeke úgy emlékszik édesapja hivatali idejére: „nem volt apánk”, vagy időpontot kérnek a gyerekek a lelkésztől (aki egyben az apjuk is), mert úgy látják, hogy akkor ők is bejutnak hozzá. Ismerek olyan lelkészt (+család) is, aki évekig a gyülekezettel együtt ment szabadságra (?), majd sokkal később jött rá, hogy az azért mégsem ugyanaz.

Elkanyarodtam kicsit az eredetei témától, ami csak annak a bizonyítéka, hogy mennyire szerteágazó ez a terület. De most csak magamról szeretnék írni, a saját dilemmáimról. Szóval hol vannak a fiúk? Miért társtalan a három lány? Hol vannak a királyfiak? Mit tehetek én? Mi a szerepem? Hogyan lehet ezt a kérdést egészségesen tálalni? Hogy ne az a kérdés legyen az ifi fő kérdése, hogy elmehet-e valaki a Szigetre? Mint korábban a diszkóba? Alhat-e egy keresztyén fiú és egy lány egy sátorban? Mindenki csak egy társsal próbálkozhat és azt várja meg? Máshogy kellene feltenni a kérdést. De hogy? 

Ez a cikk minden látszat ellenére nem a három lányról szól. Nem félek attól, hogy Ágó, Gyöngyi vagy Borsi ne találna társra. Bízom benne, hogy megtalálják a maguk társát, és aztán mehetünk a táncba. Inkább az kérdés, hogy én mit tehetek. Mit tehetünk? Hogyan tudjuk ezt a kérdéskört egészségesen kezelni? Hogy a királyfiak találják meg a maguk királylányait és ne fordítva. De ahhoz fel kellene szerszámozni az állítólagos királyfiaknak. És el kellene indulniuk. Hogy kezdődhessen a tánc.

Addig pedig maradnak a kérdéseink.